Az előbb már hangosan felröhögtem, amikor olvastam Tiberius levelét. Konfliktus itt is volt, mint a néhány nappal ezelőtti, azóta több érintett által kiegészített verekedős sztoriban, a rosszfió viszont ezúttal egy Porsche büszke vezetője volt - ez a márka sem először tűnik fel itt mostanában -, aki nem bírta elviselni, hogy nem lehet az övé egyszerre két sáv. És bár ő nem szállt ki, megajándékozta a láthatóan szerényebb körülmények között élő trabantost egy Nokia töltővel. Biztos nem fért már bele a dobozba.

Mint aktív budapesti autós, egy érdekes eset részese voltam, amit ezúton szeretnék Veletek megosztani. A sztori a következő:

Idő: május 6, csütörtök délelőtt, tankolás az Árpád Fejedelem útján levő MOL kúton. Utána igyekeztem feljutni az Árpád hídra, méghozzá úgy, hogy a Tél utca - Lajos utca - Perc utca útvonalon vágtam át a Pacsirtamező utcára.

A dolog itt kezdődött: Valahol a Perc utca közepén nagy sebességgel kilőtt mögülem egy szürke, KUM-XXX rendszámú Porsche Carrera, de a tempója csak arra volt jó, hogy kb. 3 másodperccel előttem érkezzen az utca elején levő piros lámpához (egyébként ő is ugyanott tankolt a kútnál). Sebaj, az ilyesmin már meg se lepődök, lámpa zöldre vált, Porsche jobbra el, nagy tempóval.

Sikerült is túljutni a két lámpán addig a pontig, ahol a két, hídra kanyarodó sáv kezdődik. A Porsche gazdája nagyon siethetett valahova, mert csak azt láttam, hogy a sávok haladásától függően szlalomozott közöttük, de pechére mindig az a sáv nem haladt, amiben éppen tartózkodott. Gondolom, rövidre akarta zárni a kérdést, mert megállt a kocsijával pontosan a két sáv mértani közepén. Sebaj, annyi hely azért volt mellette, hogy elférjek, és amikor megindult a forgalom, röviden kikerültem balról és folytattam az utamat.

Lehet, hogy ezt nem kellett volna: kis haladás után látom, hogy valamit nagyon mutogat. Talán az a kék négyütemű Trabant nem volt neki szimpatikus, amiben ültem, de nem foglalkoztam vele, gondoltam, elmúlik. A kétsávos felhajtó közepe táján 60-as tempónál jobbról mellém vágódott, lehúzott ablaknál elkezdett anyázni, majd hogy erődemonstrációt tartson, be akart vágni elém.

A dolog nem jött neki össze, mert a jobb oldali sáv éppen akkor egy kicsit megtorpant, az előtte levő fékezett, és ő a kocsit csak úgy tudta volna elém berakni, ha összetöri magát is, engem is, meg az előtte haladót is. Én erre rátettem még egy lapáttal azzal, hogy hosszan rádudáltam; utána néhány hosszú másodpercig nemzetközi egyezményes kézjelekkel társalogtunk.

Ekkor visszarántotta a kocsit, és mivel a sávja lelassult, eléggé lemaradt. Én kijjebb soroltam a középső sávba, mert már az Árpád hídon jártunk, de kedves autóstársam kisvártatva visszatért mellém, most bár balról.

Bár már lett volna lehetősége haladni, minden áron engem akart móresre tanítani. Emberünknek már habzott a szája, ismét ordítva emlegette a felmenőimet, de erre én csak egy kézjellel válaszoltam. A koma már teljesen kész volt, majd szétvetette az ideg. Teljesen letekerte a kocsija jobb oldali ablakát, és megpróbált átköpni (!) az én autómba. Ez ismét nem jött neki össze, mert a menetszél a turhát visszafújta a Porsche hátsó ülésére.

Több se kellett, már rángatta a kormányt, üvöltött, végül pedig felmarkolt valamit a jobb 1-ről és hozzám vágta. Pont az ülés és a hátam közé esett: egy Nokia töltő volt...

Sajnos az enyémhez nem jó, mert a 3210-esemet már rég nyugdíjaztam, de azért ezúton szeretnék köszönetet mondani az apró figyelmességért az egyébként jól szituáltnak látszó fiatalembernek, ha olvassa a blogot. A történethez tartozik egy kis epilógus: az úriembernek látszó személy ekkor már a gázra lépett, és mivel látta, hogy nem tud velem mit kezdeni, vicsorogva vetette magát a híd forgalmába.

Azaz csak vetette volna, mert a híd nem volt üres. Balról jobbra szlalomozva kerülgette a kocsikat, de két forduló után eltűnt a szemem elől. Én szépen kisoroltam a jobb szélsőbe (aki az Árpád hídon jó sávot választ, gyorsan tud haladni), és kb. fél perc után megint megláttam a Porschét. A Váci úti kanyarodó sávban állt, egy tekintélyes sor vége felé. Amikor mellé értem, kicsit rádudáltam, és amikor odanézett, régi ismerős módjára integettem neki. Hát igen, azt az arckifejezést kellett volna látni...

Most lehet fikázni.