A jogosítványt megszerezni legtöbbünk számára pozitív élmény. Én annak idején először szülői felügyelet mellett vezethettem a családi Ladát, majd 1-2 hónap múlva jöhetett az önálló élet az autóval. Ez sokat segített, de mi van akkor, ha nem áll rendelkezésre tapasztaltabb rokon/barát? Anna kalandjairól olvashattok ma elég tekintélyes terjedelemben, remélem azért nagyon nem áll meg az élet a munkahelyeken. :) Neki meg drukkoljunk, hogy jobban belejöjjön az autóvezetésbe. Ehhez viszont szükséges az ő és közlekedő társainak türelme is. Ti jobban odafigyeltek a "T-betűs" autókra?

Kedves Autósok! 
 

Néhány héttel ezelőtt, viszonylag sok tanulás után régi álmom teljesült, sikeres forgalom vizsga után átvehettem a jogosítványomat. Az elsősegélyt leszámítva minden vizsgám elsőre sikerült, és nem is rosszul.  

Az oktatómmal egyetértettünk abban, hogy mind a ketten lényegesen jobban járunk, ha a sikertelen vizsgák helyett inkább neki fizetek ki egy halom pénzt a plusz órákért, amíg úgy nem érezzük, hogy elértem azt a szintet, amikor már önállóan is képes vagyok folytatni a tanulást. Ennek ellenére én lepődtem meg a legjobban, hogy csont és kenőpénz nélkül, minimális hibavonallal 20 perc alatt szépen levizsgáztam a forgalomban. (Rosszmájúaknak: biztosan közrejátszott a formás fenekem és a szép mosolyom is

) Egy-két héten belül a kisautómat is megtaláltam, igazán jó vétel volt, pont nekem való, kicsi, helyes, kis fogyasztású, jó állapotú, korához képest nem is nagyon lehasznált, csajos. Minden nyálasan ideális, igaz?

Kivéve, hogy ahogy beleültem, az összes megszerzett és felturbózott önbizalmam azonnal elporladt a menetszélben. Kezdődött azzal, hogy egy alig négyéves dízel után a benzines autóval egyáltalán elindulni… nem túlzok, ha azt mondom, az első utamon többször fulladtam le, mint az oktatás alatt összesen.  

 

 

Az első egy-két gyakorló  út után, megmondom őszintén, kicsit magamban feladtam a projektet. Barátom sem ért rá, hogy furikázgasson velem, sőt, ugyan sokan megígérték, hogy szakítanak rám esténként egy-két órát, de valahogy hirtelen sosem sikerült megfelelő időpontot találnunk. Megértettem, ez nem kis felelősség, és nem is kicsi feladat. Hetekig nézegettem ezek után az autót, és jártam tovább BKV-val, miközben szidtam magamat, mint a bokrot. Ugye, ott az autó, ott a jogosítvány, én meg szagolom a csöviket a villamoson, normális vagyok-e? Persze rinyáltam fűnek-fának, mégsem volt bennem annyi, hogy este szépen hazamenjek, és elguruljak kicsit jobbra-balra. Kifogást persze rengeteget kitaláltam: nincs időm megvenni a T betűt, nem tudok hegymenetben visszaparkolni otthon, ez az amaz, tényleg már én szégyelltem magamat, amikor valaki rákérdezett a vezetésre. De azt mindig elismertem, hogy valójában kizárólag én állok a saját utamban.

 

Most néhány nappal ezelőtt viszont előállt egy olyan helyzet, hogy kénytelen voltam elvállalni egy kis árubeszerzést. Nem mondhattam nemet: a cégem minden támogatást megadott ahhoz, hogy legyetem a jogsit és megvegyem az autót, anyagit és emberit egyaránt. Úgy jöttem haza, hogy igen, holnap el kell autóznom Pest egyik szegletéből Buda másikába, nincs kecmec, és nincs segítség. Meg kell oldanom egyedül. Így beültem a kiskocsiba, és még az éjszaka bementem a munkahelyemre, majd haza, hogy egy kicsit felkészüljek. 

Innentől nem részletezem túl a történetet, szorítkozok a lényegre. A vége az, hogy sikeresen végrehajtottam a feladatot, és még haza is értem épségben. Nem haltam meg, és nem is öltem meg senkit, és ez már elég pozitív elsőre, nem igaz?:)

Párszor eltévedtem, telefonálgattam kétségbeesetten – természetesen nem vezetés közben, mentem sokat úgy, hogy fogalmam nem volt, hogyan fogok irányba visszatalálni úgy, hogy ne kelljen a kiinduló pontomra visszamenni. A GPS-re néhány óra után már oda tudtam figyelni, és nagy hasznomra volt, leszámítva, amikor lemerült, de akkor már szerencsére csak haza kellett találnom. A telefonom is éppen hogy kitartott hazáig. 

 

És most az igazán Nektek szóló rész következik. Először a bocsánatkérések.

Sajnálom, hogy párszor lefulladtam, és zöldnél nem tudtatok azonnal tovább menni. De ígéretes, hogy ez egyre kevesebbszer történik meg. Igaz, hogy a lefulladástól tartva még aránytalanul sok gázt adok indulásnál, és ettől kicsit “bunny hop”-os az indulásom, de köszönöm, hogy nem dudáltatok le, és lehet, hogy anyáztatok, de ezt egyelőre még úgysem veszem észre, leköti a figyelmemet sok fontosabb dolog. Sajnálom, hogy néhányszor későn vettem csak észre, hogy rossz sávban megyek, és parasztnak tűnő módon váltottam sávot, esetleg bénáztam, mert a tükörből nem pontosan tudtam felmérni, hogy most be fogtok-e engedni, vagy sem. Igyekeztem azért mindent megköszönni szépen. Elnézést kérek azért is, mert sávváltásnál többször is elfelejtettem visszaváltani, és így előfordult, hogy lassabban vettem fel a sebességet. Nem állt szándékomban senkit sem feltartani. Bocsánat, ha nem adtam meg elsőbbséget, azt remélem, ilyen nem sok volt. A sárgákon igyekeztem áthajtani, de a gyalogosokat előzékenyen elengedtem – sajnálom, ha ezzel bárkit is feltartottam. Még a felváltással is vannak gondjaim, szóval bocsánat, hogy nem gyorsulok olyan dinamikusan, mint Ti, időnként bőgettem szegény motort rendesen. Többet megyek egyesben és kettesben, mint kellene, ezt tudom jól, majd csiszolok rajta, megígérem. Bocsánat azért is, mert számomra ismeretlen és kicsit veszélyesnek tűnő helyzetekbe nem rohanok bele vakon. Ez sem azért van, hogy bárki is később érjen haza miattam öt perccel. Nekem most az is hatalmas fejlődés, hogy a 40-50 közötti sebességet tudom tartani anélkül, hogy rettegnék attól, hogy kisodródok egy enyhe ívű kanyarban. De azt is megígérem, hogy az autópályát és az országutakat kerülöm addig, amíg nem érzem biztonságosnak legalább a 90 km/h-t. Ehhez muszáj lesz néha kimennem gyakorolni, mert máshol erre nem igazán van lehetőségem. Viszont biztos, hogy nem fogok érzelmi kérdést csinálni abból, ha megelőztök, sőt, minden tőlem telhető módon segíteni fogom azt. Ha úgy érzitek, nem így van, ez azért lehet, mert egy kicsit nekem még több idő kell ahhoz, hogy megfelelően reagáljak.

Tényleg bocsánat, ha valakit felidegesítettem valami hülyeséggel. 

 

És most a köszönöm lista. Köszönöm, hogy sokszor türelmesen magatok elé engedtetek, még ha láttátok is, hogy kissé bizonytalan vagyok. Köszönöm, hogy rutinotoknak köszönhetően fel tudtátok mérni, hogy nem gonosz vagyok, csak béna. Köszönöm, hogy egy-két kivétellel nem dudáltatok rám, és nem másztatok annyira a nyakamra, hogy félni kezdjek tőletek. Köszönöm, hogy megértően messzire elkerültetek, ha tehettétek. Köszönöm, hogy egy-két kivételtől eltekintve nem vágtatok elém, és főleg azt köszönöm, hogy senki sem szállt ki az út közepén az autójából, hogy beverje a képemet vélt vagy valós sérelmének köszönhetően.

 

Iróniát félretéve, tényleg köszönöm, hogy nem felejtettek el egy nagyon fontos dolgot. Bár sokat tanultam az oktatómtól, apukámtól, barátomtól és így tovább, de a legtöbbet Tőletek fogom megtanulni. Tudom, hogy nem ez a legtökéletesebb megoldás, de ha csak néhány pillanatom van eldönteni, mit csináljak, akkor a legéletképesebb megoldás számomra az, ha Benneteket követlek. Ti fogtok belőlem olyan sofőrt csinálni, akivel szívesen közlekednétek partnerként – vagy éppen ellenkezőleg. Nagyon sok múlik Rajtatok. 

És tényleg vicc nélkül mondom azt, hogy az első, veletek töltött napom után nem maradt bennem rossz érzés, és bár a félelem és az izgalom még megvan, és biztos, hogy sokáig meg is marad, de van bennem bizalom is. És köszönöm előre, ha ezt sikerül megőriznünk.