Gabesz kis története egyszerű, de néha ilyen is kell, nemcsak az anyázás, mert a végén teljesen kedvünket veszítjük, hogy semmi pozitív nem történik ebben a világban. Hát történik. Csak azt is észre kell venni. Egy apróság máris feldobhatja a napunk, ha érezzük, hogy figyelnek ránk.

Péntek délután munkából hazajövet, a szentendrei úton csillaghegy felé vettem az irány a lámpánál, amikor is megelőzött 1 motoros.

(illusztráció)

Magam részéről nem vagyok motoros, és nem is érdekelnek, egészen addig, amíg normálisan tudnak közlekedni. De hát, köztük is mint mindenhol máshol, megvan az az apró kisebbség aki állat módjára tud csak közlekedni. Szóval megelőzött és haladott előttem kb. 100 métert, amikor is feltűnt, hogy ki van nyitva a kitámasztója. (sajnos nem tudom a szakmai nevét.. bocsi) Gondoltam szólok neki, mert hát, már az ősi indián álmoskönyvek szerint is kinyitott támasztóval motorozni nem jelent biztonságot.

Rádudáltam egyszer.. emberünk csak nézett  a tükörben. Próbáltam mutogatni neki (konkrétan lefele, hogy nézzen már le, hátha észreveszi) Sajnos nem így lett. Dudáltam neki még kb. 2x mikor is a tükörből leolvastam szájáról a „Mi van bazdmeg??" Pavlovi reflexből adódó dialógust. Ekkor már Ő is kíváncsi volt, hogy mi az istent dudálgatok neki, ezért lehúzódott az út jobb oldaláram, mire én mellé mentem és a letekert ablakon keresztül szóltam, hogy mi is a probléma. Ezt egy „Húúúú basszameg.. kösziii" felkiáltással konstatálta. A tükörből láttam, ahogy a kezét felemelve megköszöni hogy szóltam Neki.

Elértünk a csillaghegyi lámpához ahol is utolért, mert pirosat kaptam. Mellém jött és még egyszer megköszönte, hogy szóltam neki. Én egy aznapi hős nyugalmával, egy kaján mosollyal az arcomon „Nincs mit" kijelentéssel nyugtáztam a dolgot.

Ő balra el, én egyenesen tovább.