Ideig-óráig mindannyian sokkolódunk, ha valami borzalmas balesetről látunk képeket, de sokszor már pár érzékletes sor is elég. Riki úgy gondolta, már kellően jól tudja kezelni az idegesítő helyzeteket, de saját magát lepte meg, mert mégsem.

Mint szinte mindenki, aki ide írt, leírhatnám, hogy „eddig olvastam, most viszont leírnám a mai történetemet...” De máshogy kezdem...

Érdekes olvasni ezeket a sztorikat, komolyabbakat, balfékeskedőket, majdnem tragédiákat, mert az ember minden nap tanul valamit. Ma viszont a saját példámon tanultam meg, hogy van hova fejlődnöm. Emberileg. Messziről jöttem, amikor fiatal suhanc voltam, követtem el bőven hülyeséget, nemtörődömségből, figyelmetlenségből, de volt, hogy szándékosan is. Azt hittem azóta lenyugodtam. Harminc felett, egy kétéves kislány apjaként már tényleg nem okoz problémát 115-el menni a külsőben autópályán, csak az előzésekhez gyorsítani 130 fölé, sőt utóbbiban olyan metódust találtam, ami új távlatokat nyitott: nyugalomban, kipihenten érkezni a Balatonra, ami előtte sose jött össze. Ja, tíz perccel hosszabb akár, de meg tudom oldani, hogy vagy korábban indulok, vagy nem érdekel, hogy tíz perccel később érek le nyaralni. Mert nem erről szól. Erre ma kibújik belőlem az állat...

A ferihegyi reptérre mentünk apámért, feleségemmel és kislányommal. Már távozóban voltunk, beálltam a fizetőautomatánál egy – nem roki – parkolóba. Ez halszálka, azaz ferdén kell menetirányból ráfodulva beállni. Kiszálltam fizetni, lámpát égve hagytam, motort sem állítottam le, előttem ugyan bénáztak kicsit a papírpénzekkel, de még ez sem bosszantott fel. Amikor viszont fizettem és mentem vissza a kocsihoz, látom, hogy egy fekete Mitsubishi Lanceres (lehet, hogy Evo volt, ralibuzi létemre nem figyeltem, pontosabban nem erre figyeltem) szépen beállt a parkoló autók mögé. Mögöttem ugyan éppen hagyott helyet, de pont úgy, hogy alászedve kijönni, tehát iránybaállni, csak a hátsó lökhárítóját majdnem érintve, centizgetéssel tudtam.

Káromkodtam a fogam között, megfordult a fejemben, hogy odadudálok az éppen fizető srácnak, hogy „ezt így hogy?”, de aztán éppen kifértem. Amikor kifordultam mögé-mellé, még elég ferdén állt az autó, balra alászedtem és indultam volna, de visszaért a srác és szállna be a kocsiba és nyitja az ajtót az orrom előtt. Na ekkor durrant el az agyam, nem sokat kerülgettem, elindultam, nem lassan. Visszahajtotta az ajtót és félrelépett, így elfértem, mentem a kapuhoz. Ő bepattant és viharzott utánam. A Budapest felé tartó rákanyarodón ért utol, ekkor már csitítgattam magam, ő nem kezdett tolni, gondoltam megúszom. Hagytam, hadd váltson hamarabb sávot, mint én, hadd menjen, de mellém állt és nem úgy tűnt, hogy kienged, mire véget ér a gyorsítósáv.

Ekkor lassítottam, majd kitettem az indexet és rálegyeztem. Úgy, hogy a kocsimban ott ült a feleségem, a kislányom és az édesapám... a Lanceres végül kiengedett, majd eltűnt a távolban. Most pedig ezt írom, mert nem hagy nyugodni a dolog. Napról napra tanulok valamit, de még hosszú az út az ésszel vezetésig, sokkal hosszabb, mint számítottam rá. És még hosszabb, ha hagyom, hogy mások leszívják az energiámat azzal, hogy piszlicsáré balf*szoskodásaikkal foglalkozzak, amikor megvan a saját dolgom az életben. És az nem az, hogy leállok valakinek veszélyeztetni a testi épségét, amikor nemtörődömségből kiszúr velem. Aztán a tetejébe még a családomat sem kímélem. Pedig nincs egy hete, hogy olyat olvastam, ami azt hittem örökre megváltoztat. De most látom, hogy csak elindítani tudta a változást és a tudatos változni _akarást_ még nem pótolja.