Hogy ne érezzük folyton, melyik országban is vagyunk, kell néha egy-egy pozitív sztori, amit ugyan többnyire sokkal kevesebben olvasnak el, mint a hátborzongatóajat. Róbert egy ilyen élményét mesélte el nekünk, úgy rémlik, mintha lett volna már hasonló korábban, de az sem mostanában lehetett. Mindenesetre szép gesztus.

Figyelmetekbe ajánlom az alábbi kis irományt amit én követtem el és velem történt meg! Nem szoktam blogolni, posztot írni, kommentelni. De ha arra érdemesnek találjátok, hát rajta, mehet a blogra. Ez a kis apróság ami velem történt felvidította a napomat. A nemtörődöm, felelőtlen, képmutató emberek mellett élnek még rendes emberek is!

Ez most nem egy autós, hanem egy parkolós sztori. De nem is ez a lényeg. Sajnos a napokban többször a Transzplantációs klinika környékén vadásztunk parkolóhelyet (aki nem tudja hol van - én sem tudtam még egy hete – annak: Baross utca, Mária utca és Szentkirályi u. által határolt terület).

Tehát itt keresgéltünk szabad helyet általában sikerrel. Ez azonban kevés a boldogsághoz. Parkolójegyet is kell váltani. És itt nem könnyítik meg az ember dolgát. Az automaták katasztrofális állapotokban vannak (mint a fővárosunk).

Sok-sok perc telik el, míg végre találsz egy olyat, ami működik és a színe is megfelelő (sajnos több társaság is szedi a sarcot, és nem mindegy melyikbe dobálsz). Sietsz, hiszen a látogatási idő rövid. A budapestiek tudják, hogy a szabad rablás városában élünk. Így a legtöbben már nem lepődnek meg az árakon, beletörődtek. Beledobálsz a gépbe egy kisebb aranytömböt, és mész dolgodra. Ez a pesti napi rutin.

A minap is minden így történt…volna. Megálltunk, én kiszállok, szaladok az automatához. Fél kiló apró a kezemben, dobom bele az automatába, de keresztülesik rajta, próbálom még egyszer és még egyszer…ekkor odalép hozzám egy vékony alacsony úr és így szól:

-Hagyja!

Mire én: látom, már megint keresztülesik rajta az apró!

Az úriember így válaszol: Nem - és csóválja a fejét - itt van a jegyem, önnek adom!

Meglepődtem és kérdem tőle - De meddig érvényes?

Erre ő: kb. Fél hétig! (ekkor negyed hat körül járhatott az idő)

Megörültem nyújtom felé a kezem amiben az apró volt. Ő nem láthatta mennyi van benne, csak a mozdulatból tudta mit szeretnék. De nem is volt fontos.

Lenéz a kezemre, határozottan megrázza a fejét, majd a szemembe néz és csak ennyit mond: JÓ EGÉSZSÉGET! Majd elsétált.
Belőlem csak egy nagyon köszönöm jött ki…több nem. Sajnos nem ezt szoktam meg.

Lehet meg kellene tanulnunk, hogy nem az a fontos, hogy ki ér elsőnek a piros lámpához vagy az, hogy hamarabb érkezzünk meg a shopping centerbe 10 perccel. Nem vagyok álszent ezeket még én is tanulom, de kezdem érteni!

Az ő rendszámát nem tudom, a sajátomat nem írom… Jó kedvem van, köszönöm!