Minekutána ki lettünk kiáltva anyázós blognak eddigi rövidke életünknek már második napján, ritkaságszámba mennek az olyan levelek, amikor valaki nem a sérelmeit, hanem a pozitív élményét írja meg. Nem is érdekel általában annyi embert, nem anyázzák össze-vissza a kommentelők, nem is várható annyi hozzászólás, mint például a múltkori biztonsági öves posztnál. Mi mindenesetre örülünk, hogy Petika egy jóféle őrangyalt fogott ki magának.

Most nem egy "hogyaztajóédesk.vaanyjátannakaki..." típusú levél következik. Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok tökéletes vezető, csináltam már nagyobb bakit. Nincs angyali türelmem se, a budapesti közelharcban egy idő után bennem is felmegy a pumpa. Mindezeket eddig viszonylagosan jól működő kocsikban tapaszaltam.

Ámde.

Február 3-án kocsival mentem Budapestre az M3-ason. A kocsi nem igazán volt csúcsformában, az út elején még sikerült 110-et kicsikarni belőle, de a vége felé már a 40 is jónak számított. (Mindez azért érdekes, mert egy ötéves középkategóriás kombiról van szó, ergo nem igazán készül fel az ember arra, hogy egy szakadt akármi teljesítményét sem képes hozni.) Rendszeresen leállt útközben, mind az autópályán, mind Budapesten, és így sajna egy kicsit akadályoztam a forgalmat. És most jön a csoda: 250 km alatt senki nem dudált, villogott, rázta az öklét, anyázott, stb. Sőt sokan még meg is köszönték, hogy beengedtem őket magam elé. Ami igencsak érdekes, mert ugyanebben az autóban sokszor élem azt, hogy ha nem indulok el rögtön akkor, amikor a lámpa vált, sokan tesztelik a kürt működőképességét.

Vagy ne adj' isten bevágnak elém, mert rendes követési távolságot tartok. És ezeket még sorolhatnám.

Vajon mi történt azon a vasárnap? Lehet, hogy minden megváltozott?

Azóta még nem vezettem, remélem nem romlottak azóta a "közlekedési feltételek"...