Az itt leírt történet nem egy torz elme szüleménye, hanem a rideg igazság. Minden szereplő, esemény és helyszín valós.

Mindig tudtam, hogy Trabanttal hosszú távra elindulni ingergazdag misszió, de soha nem gondoltam volna, hogy lehet ennyire élménydús, ha az ember 320 kilométert szeretne megtenni kis kedvencével.

A történet 2002 karácsonya előtt esett meg. Akkor még Budapesten éltem, míg a családom Kisvárdán. Ingóságaim közé tartozott egy mustársárga -Trabant 601 S Limuzin- típusú gépjármű.  Más néven a Doky-mobil. Jelen esetben az „S” rövidítés a „SPORT” kifejezést volt hivatott jelezni, miszerint a fent említett erőgépben - hála a lehegesztett szabadonfutónak - működött mind a négy sebességfokozat, az eredetileg fekete színű, de már szürkére aszalódott és eltöredezett kormány helyére pedig egy szépen megmunkált, bőrrel bevont alumínium sportkormány került. De azért az eredetit sem dobtam el, mert ugye soha nem tudhatja az ember… Ezen extrákon felül – köszönettel adózva az orosz iparnak - volt még az üléstámlára utólag ráakasztható Zsiguli-fejtámla is. A fent említett kiegészítőknek a későbbiekben még szerepe lesz a történetben.

    Mint azt már említettem, a fővárosban, pontosabban Gazdagréten éltem akkoriban. Gabi barátom feljött látogatóba, és ott is maradt pár napig, hogy lássa, mit is csinálok én a mindennapokban. Úgy döntöttünk, hogy az ünnepre a hazautat az én kis jószágommal fogjuk megtenni, hiszen egyszer már túlesett a távon. Az indítója napokkal előtte felmondta a szolgálatot, emiatt mindig a dombtetőn álltam meg, hogy hajnalban, ha indulni kell, ne kelljen tologatnom. Sajnos, sem időm, sem megfelelő szerszámom nem volt a javításhoz.

Csurig tankoltuk a 22 liter folyadékot befogadó üzemanyagtartályt. A feléből megjárjuk –gondoltuk -. Este beraktunk minden fontosnak vélt dolgot az autóba. Többek között egy almásládányi befőttesüveget, amiből a tartalmat a hideg hónapok alatt rendszeresen megdézsmáltuk. A hajnali ébredés, és az elengedhetetlen kávé után elindultunk két nagy utazótáskával a nyolcadikról a parkolóba. Az egyik táska már nem fért el a hatalmasnak erős túlzással sem nevezhető csomagtartóban, így a hátsó ülésre került. A levegő dermesztően hideg volt. Hamar lekapartuk a jeget a szélvédőről a kesztyűtartóban talált BASF kazettával. Nem is értem, mit keresett ott, hiszen nem volt semmilyen lejátszó a kocsiban. De a célnak megfelelt. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz egy leányálom az út, ezért már alapból úgy öltöztünk, hogy ha bármi történik, ne fagyjunk jégkockává. Mindkettőnkön két pár zokni, két póló, két pulcsi, és vastag tolldzseki feszült, amitől úgy néztünk ki, mint két Michelin emberke, csak feketében. Nagy nehezen bekászálódtunk az utastérbe. Gyújtás, kettes fokozat, kuplung kinyom.

A kocsi lassan elkezdett gurulni. Jó Trabihoz méltóan, alig pár méter után a szivatót kissé ráhúzva be is röffent. A hajnali hideg, oxigén-dús levegőnek köszönhetően szállt velünk a verda, mint a szél. Csodálkoztunk is, hogy ennyire nem szokott jó lenni. Gondoltuk, így legalább lefaraghatunk az utazási időből, amit számoltunk. Irány az Egérút! Minden rendben ment, amíg el nem értük a Nagytétényi utat. Már láttuk a Lágymányosi-hidat, mikor sajnálattal tapasztaltuk, hogy az előbbi elán kezd elfogyni és a gázadásra sem növekszik, sőt egyre csökkent a sebesség. Kiálltam az út szélére, gondoltam, gyors felmérés, hogy mi a probléma. Nem lehet nagy baj, hisz’ eddig ment, mint a villám. Lehúztam az egyik gyertyapipát és nem történt változás. Na, szép! – gondoltam-, a 24 lóból 12 szabin van. Kivettük a gyertyákat, és azt láttuk, hogy az egyik hengerben beköpte az elektródát. Gyors tisztítás, aztán uccu neki, mert elkésünk a melóból. Mivel már meleg volt a motor, így egy méteren be tudtuk tolni. A motor felbőgött, minden rendben.

Elindultunk ismét. Amint a híd felhajtójára értünk, újra előjött a hiba. De itt már nem tudtam kiállni, mert mögöttem jöttek, és nyomták a dudát, villogtak, hogy húzzak már, mert ők mennének. És persze hídra felfelé nehézkes betolni a járművet. Így nem maradt más, mint kínozni a gépet. Csontgáz, kinyomott kuplunggal, aztán hirtelen kioldás, nagy gázzal. Pár métert haladtunk előre, de félő volt, hogy befullad a motor. Nem volt más választás, fel kellett jutnunk. Nem számoltuk, de körülbelül húsz ilyen játszadozás árán felértünk a híd tetejére. Lejjebb, a benzinkútnál megálltunk, és újra megnéztük a gyertyát. Ugyanaz a helyzet, mint előtte volt. Takarítás, aztán mehetünk. Körülbelül fél óra késéssel értünk be a XV. kerületi, Székely Elek utcai depóba, ahol a főnököm már a kezdődő idegbaj jeleivel felvértezve várt a kapunál.  Kértem tőle még öt percet, hogy megnézhessem a gyújtáselosztó panelt. A gyanúm beigazolódott. Az egyik megszakító teljesen elkopott, emiatt köpte be folyton a gyertyát. A probléma lokalizálva. Majd meló közben veszünk két gyertyát, és megszakítót. Kiköltözködtünk a Trabiból és irány a „Bánatos tücsök”, ami egy KIA K2700II teherautó volt. Szemből nézve tényleg egy bogárra emlékeztetett. Tehát, átvettem a céges autót és indulhatott a menet! Ment a munka rendesen, ahogy elő volt írva. A Reitter Ferenc utcában található autósboltban megvásároltam a javításhoz szükséges alkatrészeket.

Este 18 óra környékén értünk vissza a telepre. Gyors lerakodás, elköszönés, és rohanás a kocsihoz. A húszcentis hóban álltunk neki szerelni. Mivel az emelő az otthonra szánt motyók alá került, így nem vettük igénybe. A fejemet a kitekert kerék, és a kerékdob közé bedugva, egy kézzel próbáltam a kötéseket lazítani. Nehezen, de sikerült. Kijött a hibás megszakító, de még vissza kellett rakni az újat is. Ismét beszuszakoltam magamat a kerék alá, és nagy káromkodások közepette megkíséreltem a kis 4mm-es csavart a menetbe bekapatni. Amikor már úgy éreztem, hogy sikerült, a csavar kifordult a furatból, és a hóba esett. Esélyt sem láttunk arra, hogy megtaláljuk. Felnyitottuk a motorházat, és kerestünk egy kompatibilis csavart. Találtunk is. A fékolaj tartály rögzítőjében pont olyan volt, mint amilyen nekünk kellett. Minek az oda? Már sokkal óvatosabban kezdtem neki az újbóli kísérletnek. Ez meg is hozta a kívánt eredményt. A megszakító a helyére került. Ekkor vettem észre, hogy az alsó kalapács olajos.

Mint kiderült, a főtengely szimering már nem állt a helyzet magaslatán tömítés- ügyileg. Tehát ez is egy hibaforrás volt. Kitöröltem belőle az olajat és indulhattunk. A főnököm segített a hóban betolni az autót. Amint beindult, erős izgalmi állapotban nekiiramodtunk. Pestről kiérve felvettük a hihetetlen 75 Km/h utazósebességet. A turbo-léghűtés lapátjai „ontották” a levegőt. A fűtés hatására a szélvédő a befúvók felett kb. 10 centiméteren már páramentes volt. A kémlelőlukon vaklálva haladtunk az úticél felé. Gabi, hogy ne fagyjon le a lába, lehúzta a cipőt, és a lábtérbe irányuló befúvóhoz tette a lábát. Az „ahol büdös van, ott meleg van” alapelvet figyelembe véve, nem tiltottam meg neki ezt a tevékenységet. Minden rendben ment olyan 40 kilométeren keresztül. Eljött az idő, hogy kiálljunk a box-utcába. Gyertyatisztítás, olajletörlés és mehettünk. Átlag 30 kilométerenként kényszerűen megálltunk, hogy szervizeljük a kis masinát. Eljutottunk egészen Szolnokig, amikor ismét belebújt az ördög a gépezetbe. Bementünk az első benzinkútra, és elgurultunk a hátsó parkolóba. A már-már megszokott alapellátást megkapta a kocsi. Amíg Gabi a gyertyát pucolta, én a megszakítót tisztítottam.

- Visszateszed a gyertyát? – hangzott a kérdés. Gabi felé fordultam, és széles vigyorral halásztam ki a kezéből az alkatrészt. A vigyor tárgya az volt, hogy szerencsétlen annyira reszketett, hogy nem talált bele a hengerfejbe a gyertyával. Ha jellemezni szeretném a kézremegését, azt mondanám, hogy egy mestercukrász sem tudta volna felvenni vele a versenyt habverésben. Tíz tojásból 2 perc alatt kőkemény habot tudott volna csinálni, minden erőlködés nélkül. A gyertya a helyén. Toljuk meg! Pöcc- röff. Késő este van, már vagy 16 órája ébren vagyunk, ránk férne egy kávé. Kihajtottunk a hátsó parkolóból, és célba vettük a SHOP-ot. Amikor befordultunk, akkor vettük észre, hogy a kútoszlopoknál nincs eltakarítva a hó, és nem tudná az én „Önindító barátom” betolni a járművet. Így megállás nélkül tovább is haladtunk. Nem tettünk meg összesen kétszáz métert, mikor szirénát hallottunk, de villogó fényt nem láttunk semerre. Hirtelen elénk vágott egy jelzés nélküli kék Opel Astra. Az anyósülésen helyet foglaló „golyófejű-nyakanincs” pasi egy flepnit mutatott, és leparancsolt az út szélére. Megálltunk. Kiszálltam, ahogy jó állampolgárhoz illik.

Három úriember vett körbe, miközben én értetlenül pislogtam rájuk.

- Kérem, állítsa le a járművet! – szólt a parancs.
– Hagy ne állítsam le, nem jó az indítója- mondtam erre én. De a motor, engedelmeskedve a felsőbb utasításnak, minden külső behatás nélkül lefulladt. Talán engem akart megvédeni a rendőri atrocitástól. Újabb utasítás jött:
– Szálljanak ki a járműből!

Ennek nem tudtam eleget tenni, mivel már nem voltam bent. Gabi felhúzta a cipőjét és kikászálódott. Ezek után jöttek a hülye kérdések:

- Mi ez a körözgetés a benzinkút körül?

Talán azt gondolták, hogy próbáltuk felmérni a terepet, hogy kifosszuk a pénztárat. De ki az a gyengeelméjű, aki olyan járművel megy rabolni, amit egy edzésben lévő versenybringás gond nélkül leköröz? Erre elmondtam neki, hogy rosszalkodik a kocsi és az indító is hibás, nem tudtuk volna betolni, stb… Mindez nem hatotta meg a nyomozó urakat. Tudtommal ugyanis csak nyomozók járnak farmerben és bőrdzsekiben, civil autóval. Kinyittatták a csomagtartót, hogy megnézzék, mi is van benne. Hátramentem az egyikkel. Belenézve, a jobb sarokba mutatott.

– Mi van ott?- kérdezte.
– Pótkerék.

Felemeltem a rajta lévő táskákat, hogy megmutassam neki. Meglátta alatta a kormány kiálló csövét, és arra is rákérdezett. Erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy „pótkormány”. Nem volt őszinte a mosolya, mikor rám nézett. Aztán az érdekelte, hogy miért van nálunk annyi befőttes üveg. Gondoltam, biztos városi gyerek, hát felhomályosítottam, hogy nálunk ebbe szokás a befőttet elrakni. Ez úgy tűnt kielégítő válasz volt számára. Azt nem mertem mondani, hogy a benzinkútrablások alkalmával ebben tároljuk a zsákmányt, hogy meg ne romoljon. Még komolyan vette volna. Ezután a hátsó ülésen fekvő utazótáska tetszett meg neki. Ki is kellett vennem. Elkezdett turkálni benne, és minden egyes ruhadarabnál megkérdezte, hogy mi az. Gondoltam, ez sem nagyon járt ruhaboltban, így szépen válaszolgattam neki, hogy cipő, nadrág, ing, stb… Eszembe jutott, hogy tréfából azt válaszolom, hogy gyorsan át szoktunk öltözni, hogy ne ismerjenek fel minket, de inkább nem tettem. Amikor megunta a „kérdezz-felek”-et, kitalálták, hogy igazi rendőröset játszanak:

- Kezek a kocsin, lábakat szét!

Némi tapizás után Gabi mellényzsebében az egyik kitapintott valamit.

– Mi az? - dörrent rá.
– Filctoll- hangzott a válasz.
– Vegye ki, de szép lassan!

A barátom óvatosan, a két ujja közé fogva kiemelte a filcet és megmutatta a bőrdzsekisnek. Miután engedélyt kapott, hogy eltegye, a biztonság kedvéért rákérdezett:

– Lassan tegyem el??
A kérdésre kérdéssel válaszoltak:
– Honnan indultak?
- Pestről és Kisvárdára megyünk- mondtuk. Összenéztek a zsaruk, és elképedtek teljesen.
- Mindig erre szoktak hazajárni?- kérdezte egyikük Gabitól.
- Fogalmam sincs, most járok itt először…
 Mikor felocsúdtak, elköszöntek. Kértem, segítsenek megtolni a kocsit, mert ketten nehéz jégen, a dombra felfelé.
- További jó utat - szólt a rangidős és beültek a jól befűtött Opeljukba.
– Köszi - mondtam az orrom alatt, de közben arra gondoltam, hogy keselyűk körözzenek a tetemeik felett.

Az ezt követő 15 percben szegény cimborám úgy izzadt, mint egy versenyló három derbi- futam után. Betoltuk a kis drágát a közeli buszfordulóba, hátha ott könnyebb lesz elindítani. De nem volt egyszerű dolgunk. Mindenhol hó, jég. Mindketten toltuk, vontuk, de nem indult. Egyszer csak befordult egy útszóró autó. Megörültünk, hogy végre egy kis segítség. Elhaladt mellettünk, miközben a pofánkba szórta az út-sót. Ment egy kört, és visszafordult. Reméltük, hogy segíteni jön, de csak újra besózott minket. Némi pihenés után sikerült beindítani a motort. Tovább haladhattunk. Miközben az autó falta a kilométereket, azon beszélgettünk, hogy arra már nem is voltak kíváncsiak a nyomozó urak, hogy az ülés alatt nincs-e fegyver, vagy csempészett cigi, ilyesmi. Nem mintha lett volna. Eljutottunk Törökszentmiklóson az első töltőállomásra. Ez végre le volt takarítva. Behajtottunk kávét, és ennivalót beszerezni. Én bementem, hogy megvegyem az útravalót, közben utazótársam az anyósülésről folyamatosan nyomkodta a gázpedált, hogy le ne álljon a technika.  Jól esett a forró ital és a nápolyi, mivel rendesen át voltunk fagyva és éhesek is voltunk. Újfent felkerekedtünk. Talán 4-5 kilométerrel később cimborám feltett egy helyénvaló kérdést:

- Miért van a csap tartalékálláson?
- Mindegy az, csak átfolyjon rajta a benzin! –mondtam erre én.

A motor kb. 10 másodperc múlva dadogva leállt. Újabb box- kiállás. Megtettük a már rutinszerű mozdulatokat. De a korábban megszokott hibajelenség nem volt tapasztalható. Ekkor jutott a Gáborom eszébe, hogy nem dugult-e el a benzincsap.

- Nézzünk bele a tartályba!

Elővettem a kelet- német birodalom metrológiai gyöngyszemét, az üzemanyagszint- mérő lécet. Határozott mozdulattal letoltam a tank aljáig. A lemez olyat kondult, mint a harang, melyet hőseink emlékére húznak félre minden délben. Hála az ejtőtartályos rendszernek, egy deciliter nem sok, de annyi sem maradt benne. Kínunkban elkezdtünk röhögni. Most jöttünk el a kútról, de annyi eszünk nem volt, hogy a tankolást intézzük.

- Akadj el! –szólt Gabi.

A lefagyott ujjammal keresgéltem a műszerfalon a gyári alapfelszereltséghez nem tartozó, házilagosan, utólag, de korrektül beszerelt elakadásjelző gombját. S lőn világosság! Kiálltunk az út szélére stoppolni, hogy valaki húzzon el a következő kútig, vagy vegyünk az arra járó ukránoktól legalább öt liter benzint, azzal eljussunk Kisújszállásra, mivel ott tudunk tankolni. Közel 40 percig zúgtak el mellettünk sorra az autósok. Habár, hozzáteszem nem lehettünk túl megnyerő látvány. Két feketébe öltözött kopasz ember áll az út szélén, egy Trabant mellett. Lehet, én sem álltam volna meg magunknak. Már azon gondolkodtunk, hogy ha valahogy ki tudjuk belőle csalni azt a féldecinyi benzint, legalább fel tudjuk gyújtani, arra csak megáll valaki. A családnak meg majd csak mondunk valamit, hogy hová lett a kis mustárszínű gép. De csoda történt: megállt mellettünk egy fehér furgon. Egy fiatal srác ült benne. Odajött hozzánk és kérdezte, hogy tud-e segíteni. Némi magyarázkodás után felakasztottuk a vontatókötelet a vonóhorogra és a Trabi „hatalmas” vonószemére. A kisteherautó játszi könnyedséggel húzta a 600 kilogramm terhet maga mögött. Néhány perc múlva már az előbb említett benzinkúton etettem a ménest. Újabb 15 liter üzemanyagot kapott az erőmű. Bementem fizetni, a srác éppen a kávéautomata előtt állt. Ki akartam fizetni a kávéját, de nem engedte. Elindult az autója felé. Gyorsan utána vonyítottam:

- Lécci, ne menj még, rossz az indítónk! Be kéne húzni.

Türelmesen megvárta, hogy végezzek a pénztárnál, és segített újra üzembe helyezni az autót. Elköszöntünk és folytattuk az utazásunkat. Innentől szinte probléma nélkül szeltük az utat. Persze arra odafigyeltünk, hogy a megszakító tisztán legyen tartva. Eljutottunk Debrecenig, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy az irányjelző felmondta a szolgálatot. Egy villanást sem volt hajlandó produkálni. Kanyarodási szándékunkat a vészvillogóval jeleztük. Szerencsére, a város eléggé kihalt volt éjfél tájékán. Sikeresen túljutottunk a megyeszékhely utcáin. Akkor már eléggé fáradt voltam. Hogy édesapám szavajárását idézzem: annak is köszöntem, akit soha életemben nem láttam. Lefordítva: a fejem rendszeresen előre bólintott. Sajnos bajtársam nem rendelkezett gépjárműhajtási engedéllyel, emiatt nem adhattam át neki az uralmat a kocsi felett. Kényszermegoldás született: Gabi az anyósülésről kormányozott, miközben én az ülésemet kissé hátrahajtva, fejemet az orosz fejtámlán pihentetve próbáltam a szememet nyitva tartani. Gond nélkül tettük meg a Nyíregyházáig vezető utat.

Mivel egy kézzel a nagyobb kanyarokat és kerülőket barátom nem tudta kivitelezni, felébresztett, hogy legalább a belvárosban én irányítsak. Eljutottunk a város utolsó töltőállomásáig. A tanker járműből éppen a föld alatt fekvő tartályokat töltötték meg üzemanyaggal. Mivel jómagam is dolgoztam „kagylós” benzinkúton, tisztában voltam vele, hogy ilyenkor tilos tankolni, a robbanásveszély miatt. A kútkezelők nem számítottak ránk, és elfelejtették letiltani a szivattyúkat. Gabi egy hirtelen mozdulattal feltépte a motorháztetőt (melyet egyszer már a menetszél is feldobott a szélvédőre, az M1-M7 közös szakaszán), letekerte a tanksapkát és már ömlött is a benzin a tartályba. Én közben nyomkodtam a gázt, hogy le ne álljon a masina. A benzinkutas sivítva, haját tépve rohant hozzánk. Szegény már nem tehetett semmit ellenünk. Gabi a felszólítás ellenére nem fejezte be a tevékenységét, amit minden biztonságtechnikai szabálykönyv tilt. Miután kellő mennyiséget betöltött, bement fizetni. A pénztáros nem éppen mosolyogva fogadta. De minket ez már hidegen hagyott. Csak az ötven kilométerre levő cél lebegett az akkorra már üvegessé vált, véreres szemünk előtt. Ismét a lovak közé csaptunk. Én átadtam a vezetést a „robotpilótámnak”. Csendesen gurultunk a 4-es főúton. Nem tudom, mennyi idő elteltével, barátom megrázott.

- Ajaknál vagyunk!

Kitörő lelkesedéssel, visítozva örültünk a ténynek, hogy már csak öt kilométer választ el a puha ágytól. Innen, ha kell, már a kocsit hátrahagyva, a sínek mentén gyalog is hazamegyünk. Az csak 2 kilométer. De szerencsére a kis sárga poroszló kibírta hazáig. Hazaértünk. A kaput magunk mögött becsukva, mindent hátrahagyva rohantunk a szobám felé. A szülőket csak annyira ébresztettük fel, hogy köszönjünk. Gabi a konvektor gombját max fokozatba kapcsolta, miközben én két lavór forró vizet hoztam a fürdőből. Magunkra takarót csavarva, lábunkat a forró vízbe áztatva dideregtünk a fűtőtest előtt. Már nem bírtuk a szemünket nyitva tartani, hát lefeküdtünk aludni. Hajnal három óra körül járt az idő.
 Amikor felébredtünk, kora délután volt. A papával tudattam, hogy az önindító megadta magát. Erre ő egy kalapácsnyéllel ráütött két közepes erejűt. A szerkezet ismét működött… Mint kiderült, csak a bronzkefe akadt fel, aminek az ütés jót tett.
Ha ezt tudtuk volna…

…most egy rakás élménnyel szegényebbek lennénk.

Mi úgy voltunk a Trabant alkatrésszel, mint Stahl Judit az „extra szűz” olíva- olajjal. Miszerint: minden háztartásban kell, hogy legyen. Volt, hát lecseréltük az indítót. A padlón megtaláltuk az irányjelzőből letörött érintkező zászlót, így az is csereéretté vált.

Másnap, az utat megkoronázandó, a motorban beállt a főtengely-csapágy. Hazavontattuk, és amíg anyukám az ünnepi menüt készítette, mi a pincében próbáltunk életet lehelni a mi kis hőn szeretett járművünkbe.

Összességében ez a túra volt az életem egyik legnagyobb élménye, amit mindig nagyon szívesen mesélünk baráti társaságban. Azóta is sofőrként tengetem napjaimat, de ennyi történésben összesen nem volt részem.

Konklúzió:
Ahhoz, hogy kalandokban legyen részed, nem kell a Párizs-Dakarra menned, elég, ha télen elindulsz egy kiöregedett szocialista gépjárműipari remekkel.