Én is láttam már sajnos olyat, hogy egy erdőn áthaladva az előttem kanyargó autóból repült egy sörös üveg a fák közé, rettentően tud az ilyesmi bosszantani. Hidalgo is hasonló szituáció részese volt nemrég, ráadásul ő nem is tartotta magában mérgét, finoman jelezte rosszallását, amire aztán majdnem ráfaragott.

Ma esti (11.26.) történet, amit mindenképpen le kell írnom, mert nem hagy nyugodni. Munka után barátnőmmel beültünk egy pihentető mozira a belvárosban, majd utunk hazafelé a külvárosba vezetett. Jómagam a XVII. kerületben lakom, az V.-ben dolgozom, remélem mindenki számára világos, hogy sikeres ember nem lehetek. Autóm már nics, tömegközlekedek, ma este azonban a fent említett hölgy autójával próbáltunk volna balesetmentesen hazaérni (én vezettem). Történt azonban, hogy a Keresztúri úton utólértem egy Suzuki Swiftet (ha jól emlékszem fekete, vagy sötétkék, KRP-914), az újabb fajtából. Nem szeretnék általánosítani, ez így még önmagában nem mond semmit, 2 évig én is azzal jártam, jó kis vas.

A lökhárító alatt virító nevetséges kályhacső viszont már gyanúra adhatott volna okot. Haladtunk is szépen 60-70 között, gondoltam nem sietünk. Egyszercsak arra leszek figyelmes, hogy egy McDonalds-os szendvicsdoboz (!!) hagyja el a Suzuki ablakát és landol előttem az úton. Egyes vélemények szerint Európában lennénk, WTF, így 2-3 villantással próbáltam értésére adni nemtetszésemet. „Bronxban ilyenért lelőnek öreg” gondoltam, és kicsit füstölögtem, de arra jutottam, hogy felesleges. Azonban az igazi meglepetés csak ezután jött. Elértünk ugyanis a keresztúri Tecsóhoz, ahol a Keresztúri és Jászberényi utak összefutnak. Lejöttünk a felüljáróról és megálltunk a lámpánál. Ő a belső sávban elsőként, én a külsőben másodikként. Nem értettem, hogy miért fékezett le úgy, hogy mellém kerüljön, de rögtön kiderült, hogy a non-verbális kommunikáció hívei, az ugye a könnyebb út. (Itt közbeszúrnám, hogy mögülem érkezett a következő szánalomkapitány egy A3-asban, és mivel emberünk helyett hagyott maga előtt, gyorsan meg is előzte.)

Ebből a mutogatásból vajmi keveset láttam a fóliázott ablakok miatt, ez is mutatja, hogy szellemileg milyen gyéren bútorozott volt a leányzó a jobb 1-en. Amikor ráfordultunk a Pesti útra, az első lámpánál be akart jönni elém, amire én sávváltással válaszoltam, ekkor visszavágott elém, én vissza a külsőbe. Mögöttünk nem volt senki, így ez még elment. Sikerült kifognom magam elé egy másik, ezúttal régi Suzukit, egy hölgyeménnyel, aki 40-nél többet nem volt hajlandó közlekedni, emberünk pedig úgy gondolta, eljött az ő ideje és megmutatja. Beállt a másik mellé, picit mögé, hogy én és az a 10 másik autós, aki közben utólért, ne tudjunk haladni, közben pedig nagytakarítást tartottak menet közben és az autón kívül helyezték el amit találtak. Erre a produkcióra már csak gúnyos kacajjal reagáltam, de még nem végeztünk.

Ahogy a klasszikusban is: „The show must go on…”. Keresztúr központ felé haladva emberünk elbizonytalanodott és úgy gondolta két sávban halad egyszerre, ekkor már egy kicsit lemaradtam, hogy baleset esetén széles mosollyal az arcomon mulasszam el a kötelező segítségnyújtást, a többi körülöttünk autózótól elnézést, nem tudom, hogy élték meg a látottakat. Emberünk továbbra sem tudta eldönteni, hogy ÉN merre akarok majd menni, tovább a Pestin, vagy inkább a Pécelin. A központ után még a belsőben voltam (Péceli), majd kimentem a külsőbe (Pesti), ekkor is láthatóan nagyon igyekezett, hogy előttem maradjon, neki mindegy volt merre megyünk. Ekkorra Szívem Csücske már kellően ideges volt, féltette a kocsit és engem baszogatott, amit viszont nehezen tolerálok, nem én vezettem veszélyesen, de sikerült jól összevesznünk.

Emberünk végül bemutatott még egy teljesen felesleges előzést és eltűnt a szemünk elől Hálistennek. Amikor hazaértem, gyorsan kivettem a Bechert a fagyasztóból és ledöntöttem kettőt, hogy a vérnyomásom helyreálljon. Gondolkoztam és nem tudom, hogy mi lakozhat egy ilyen emberben, aki akkor pattog a leginkább, amikor nincs igaza. Én béketűrő ember vagyok, de ha a történet balesettel fejeződött volna be, akkor az ő szánalmas, egyszerű élete Fókuszba illően ronda véget ér, én meg valószínűleg nem írtam volna meg a történetet a jégen. Ezúton is szeretnék még egyszer gratulálni, remélem nem fogalmaztam túl körülményesen.