Lehet, hogy András rendelkezik némi balettos múlttal, mert néhány szökkenéssel megoldotta az utca túloldalára való átjutást, miután megörült neki, hogy egy előzékeny autós átengedi. Arra viszont már ő sem számított, hogy további három szereplő mindenáron megpróbálja ezen a néhány méteren a másvilágra küldeni.

Tegnap majdnem meghaltam. Történt ugyanis, hogy álltam az alagút bejáratánál, és át akartam kelni az úttesten keresztben gyalogosan. Egy sarokkal odébb van egy kereszteződés, zebrával, lámpával, de én a merészebb megoldást választottam, átmenni közvetlenül a Logodiból a Váralja utca fele.

Engedelmes polgárként megálltam az úttest szélén, és vártam, hogy az alagútból érkező autós forgalom elfogyjon, és elindulhassak. Legnagyobb megrökönyödésemre egy Volvós lelassított, és megállt, hogy átengedjen. Itt kezdődött a kálváriám, ugyanis nem volt más választásom mennem kellett, egyértelmű felszólítást kaptam erre, nem utasíthattam azt vissza, ha már ilyen előzékenyek velem. Leléptem és megszaporázva lépteimet célba vettem a felezőt – mivel a másik irányból is masszív autós sor haladt.

Igen ám, de az előzékeny Volvós mögött egy türelmetlen autós következett, és kihasználta azt, hogy ott elkezd két sávvá bővülni az út, nagy gázzal kikerülte a Volvóst (balról, mivel az már kicsit jobbra húzódott) és mindenáron gyorsulási rekordot akart dönteni egészen a következő lámpáig. Viszont ugye én épp ott próbáltam meg átmenni. Ebből lett az első zűr. Satufék, kormánykapkodás, csikorgó gumik, elugrás jobbra, épphogy megúsztam, hogy ne a motorháztetőjén landoljak.

Mindezt a hajmeresztő esetet látva a szembejövő autós is bepánikolt, ő is satu, meg kormánykapkodás, persze úgy, hogy a mögötte jövőkre is átterjedjen az egész.

Én eközben, a csikorgó kerekek közt próbáltam túlélni, ugrottam most balra, és feltartott kézzel köszöngettem meg az előzékeny autósoknak, hogy még élek.

Ezek után már futva próbáltam meg elhagyni a felezőtől a veszélyes úttestet, fellélegezve, hogy a mai nap mégsem lesz az utolsó, de slusszpoénként még az úttest túloldalán megérkezett egy hajtás-pajtás bringás. Szegényke valószínűleg rohadtul örült, hogy a csikorgó autók közt nem ő az áldozat, és megússza szárazon, el akart tekerni mellettük (a járdaszegélynél), de ekkor értem én oda – ugye pániktól ittasan, eszeveszett menekülésben – az ő útszakaszára.

Miután majdnem felültem mellé a kormányra, kaptam is mindent tőle, csak szép szavakat nem. De ekkor én már végre a járda biztonságos melegét élveztem, és örültem, hogy egyben vagyok, nem álltam le senkivel vitatkozni, hogy miért is történt ez így, ahogy történt.

Haverom, aki mindezt az út túloldaláról megmerevedve figyelte, állati röhögéssel gratulált ahhoz, ahogy ezt sikerült megoldanom. Szürreális látványként írta le, ahogy - két másodperc alatt - megoldottam mindezt.

Tanulság nincs, örülök, hogy élek, viszont legközelebb egy ugyanilyen helyzetben nem fogom elfogadni jó fej Volvós előzékenységét, bármennyire is tűnjek ettől majd értetlennek, esetleg bunkónak.