Levélírónk története, mintegy hét évvel ezelőtti esetet ír le, de úgy tűnik nagyon is élénken él az emlékezetében, mert nagyon érzékletesen meséli el a hátborzongató balesetet, így az erre érzékenyek inkább ne olvassák. Remélhetőleg a száguldozók is visszavesznek majd, okulva az alábbi borzalomból.

Október legvége volt, hideg, ködös idővel.  Egy hosszú hétvége első estéje.  Barátommal és cégtársammal mentünk vidékre, egy üzleti megbeszélésre.  Nem bántuk, hogy dolgoznunk kell: a cég friss volt, a találkozó ígéretes.

Az autópályán erős forgalom volt, olyan, amikor az ember vagy belenyugszik a ritmusba, vagy idegesen tol mindenkit maga előtt.  A cégtársam vezetett – a húga autóját kaptuk kölcsön – és ő az előbbi mellett döntött.  Én gyorsabban mentem volna, sokszor lestem a kilométerórára, ami olyan 110-130 között mutatott általában. Mindketten megrögzött dohányosok voltunk, de az autót úgy kaptuk kölcsön, hogy nem lehet benne rágyújtani.  Mivel késésben voltunk, azt beszéltük, hogy leengedjük az ablakokat, és mégis rágyújtunk.  Már a számban volt a cigi, és égett az öngyújtóm, amikor valami furcsát láttam magunk előtt.

Mi a belső sávban haladtunk, előttünk a külsőben egy kamion, ami most kezdett behúzódni elénk a belsőbe, s közben nagyon lelassított.  A külső sávban egy fehér autó állt, teljesen keresztben, orrával kifelé.  Semmi mozgás nem volt körülötte.

Hátulról hirtelen iszonyú fékcsikorgás hallatszott.  Egy autó lőtt el mellettünk jobbról, teljesen orra bukva, füstölgő gumikkal, egyenesen a kamion hátulja felé. Csúszás közben lassan kifelé fordult, és a kamion hátulját valahol a bal oldalával találta el.  Láttam, ahogy az ütközésnél az ablakai szinte felrobbannak.  Aztán lepattant a kamion hátuljáról, jobbra, a sötétbe.  A kamion megállt a két sáv között a pálya közepén.

A cégtársam elkezdte bepréselni a kocsit a kamion és a pályákat elválasztó sövény közé.  Lépésben előztük az álló kamiont.

Hátunk mögött megint fékcsikorgás, mint az előbb.  Az jutott eszembe, ilyen lehet, ha lőnek valakire.  Semmit nem tudsz tenni, csak tudod, hogy nagy baj lesz.  A cégtársam később azt mondta, neki az jutott eszébe, hogy a bombázás lehet ilyen. Ő a tükröt nézte, és mikor a fékcsikorgás abbamaradt, megkönnyebbülten kiáltott fel, hogy ez a kocsi meg tudott állni.

Túl voltunk a kamionon.  Elmentünk tőle jó messze, ott álltunk meg.  Elővettem a mobilomat, és indultam vissza a helyszínre.  Gyerekkorom óta tudom, hogy 04-05-07, és akkor még csak egyest kellett elé tenni.  A mentőket akartam hívni, de nem jutott eszembe a szám.  Így a 107-et hívtam, miközben gyalogoltam vissza a pályán.

A helyszín mögött gyűltek az autók, láttam a reflektorok fénysorát.  Közben a 107 felvette.  Elmondtam mi történt, és hol. A férfi kérdezte, van-e személyi sérülés.  Mondtam neki hogy még nem tudom. A fénysor előtt láttam egy autó sziluettjét.  És láttam emberek sziluettjét, ahogy odamentek saját autójuktól ehhez, majd vissza a sajátjukhoz. Ezt nem értettem. Miért nem segítenek a bent ülőknek?

Egyedül értem oda a sötétkék autó roncsához. Nem ismertem meg. Pontosan a B-oszloppal találta el a kamion hátuljának a sarkát. A teteje egy háromszögben hiányzott, a bal oldali A- és C-oszlop tetejétől majdnem a jobb oldali B-oszlopig.

Láttam a sofőrt. Nyugodtan ült, de valahogy furcsa volt. Később kipróbáltam – egészséges, egyben lévő ember nem tud úgy ülni. A lábai a helyükön a pedáloknál, de a felsőteste teljesen oldalt, kifelé, csak a bal válla érte az üléstámlát. Arca tele volt piros pöttyökkel, mint aki durván pattanásos.

Mi az hogy, van sérült, mondtam a 107-nek, aki mintha csak erre várt volna, azonnal bontotta a vonalat.

Átmentem a másik oldalra, és benéztem az anyósülésre. Egy szörny nézett vissza rám.  Egy arc, de nem tudtam volna megmondani, férfi-e vagy nő, vagy milyen korú.  Fűzöldnek láttam.

Valami mechanikus, küszködő zajt hallottam. Gondoltam a kocsi motorja megy még mindig.  Aztán felismertem.
Belégzés – kilégzés.
Belégzés – kilégzés.
Be…
Néma csönd. Talán a hátsó ülésről jött – de oda nem látok be. Mint a limuzinokban, mintha egy fekete fal lett volna az első ülések támláinál.

A pattogva hűlő motor. Az októberi hideg idő ellenére forró, nedves levegő.
Innen blackout. Hiányos képek.

Megyek az úttesten, és benézek a másik, fehér autóba. Ott minden rendben. A hátsó ülésen egy ötévesforma kisfiú békésen szopja az ujját a riadtan néző mamája ölében. Ülök vissza a cégtársam mellé, és elindulunk.

Hívom a 107-et megint, hogy ha tanúra van szükség, akkor mindent láttunk. Elmegyünk egy „Balesetmentes közlekedést” kívánó óriásplakát mellett.
Lekanyarodunk a pályáról, le, le, le, egészen egy szántóföldre. Felhívom, aki tudja, hogy merre indultam, hogy én jól vagyok. Odaadom a telefont a cégtársamnak, hogy ő is tegye ezt. Rágyújtunk arra a bizonyos cigire. Végül nem az autóban.

Úton megint. Hallgatjuk a híreket. Hatan haltak meg abban a kocsiban. Ugyanezen a pályán hazafelé ötvennel-hatvannal jövünk, pedig éjjel három van, sehol senki. Nem mennék gyorsabban én sem.

Másnap félek a járdán.  Tudtam aludni, ez meglep. Amikor először elmondom valakinek, mi történt, elsírom magam.  Másodszor is. Este, sötétben valami megmagyarázhatatlan, erős iszonyatot érzek, ha egy bizonyos szögben csillan meg a rendszámokon a fény, vagy ha egy sötétkék autó utasoldalához közel kell menjek.

Keresem a képeket a neten. Megtalálom. Egy metál-rózsaszín autóról. Már üres. Másnak látszik a helyszín. Másnak látszik a kocsi. Nem értem.

Gondolkodom. Fűzöld? Körbekérdezem az orvos ismerősöket. Nincs magyarázat.  Aztán talán rájövök. Biztos egy álarc volt. Október vége: Halloween, ugye. Kezd nálunk is divatba jönni. Más néven „halottak napja”. Nem hagy nyugodni, miért láttam, mit láttam, mit láthattam.

Pár hónap múlva csöng a telefon. A helyi rendőrség az, menjünk tanúskodni. Megyünk. Vonattal.

A helyi őrsön a rendőr sietős, kicsit türelmetlen. Nagyjából mindent tud úgyis, jórészt csak megerősíteni kell. A keresztben álló fehér autó durrdefektet kapott. A többi „szokásos autópálya-baleset” mondja. Rákérdezek, az anyósülésen ülő álarcot viselt?  Dehogy, mondja, és megkérdezi, akarom-e látni a képeket. Választ sem várva elém teríti őket. Az autó. Az az autó. Ezeken a képeken nem üres. Megismerem. Ott voltam, ott álltam én is. Most, a jól megvilágított fényképen, az otthonos kis irodában ülve már én is látom. Roppantottatok már úgy meg tojást, hogy nem tört szét darabokra a héja, de már nem volt tojás formája? Hát ennyi. A zöldre nem kérdezek rá. Így is többet megtudok, például a hátsó ülésről, mint amit szerettem volna.

Kimegyek a váróba, a cégtársamon a sor. Rosszul vagyok. Talán jobban, mint a helyszínen. Egy üzleti partner hív, aki nem a megértéséről híres. Ő is rákérdez, mi baj van.

Cégtársammal a peronon.  Érkezik a vonat. Futva jön a rendőr, kezében aktatáska.  Megy haza, ő is ezzel a vonattal. Ezért sietett annyira. Kicsit szégyenkezik. A vonaton szabadkozik, máshova ül. Nem bánjuk. Ülünk a vonaton, nézzük az autókat mellettünk. Nem sokat beszélünk. 

Ennek már több mint hét éve.

A sötétkék autóktól úgy fél évig iszonyodtam. A rendszámcsillogástól talán egy évig.  A rendőr – sose tudom meg, hogy tudatosan-e – remek pszichológusnak bizonyult. A képek okozta sokk után kezdtem jobban lenni. Sok mindenre magyarázatot kaptam. 

Persze nem mindenre. Nem tudom, kik voltak ők hatan, hova siettek ennyire. Várták-e őket, kik gyászolják, kiknek hiányoznak. Azt sem tudom, vajon a hátsó ülésre tényleg nem láttam be, vagy csak az agyam nem volt hajlandó fogadni a képet. Nem teltek ki a hiányok, nem jutottak eszembe új részletek. Nincs magyarázat a színek furcsa torzulására sem. 

A cégem már nincs meg. A barátság se nagyon. Emberek jöttek-mentek az életemben.  Minden megváltozott. Ők hatan sokszor eszembe jutnak. Ők ugyanolyan halottak azóta is.

Felkattintottam az öngyújtómat, és mire rágyújtottam, meghalt hat ember. Magyarázat, na, az erre sincs.