Az ember nem válogathatja meg a szomszédait, akkor sem, ha szívás van valamelyik miatt. Kati is ember, úgyhogy ő sem. Az alábbi sztoriban tulajdonképpen a probléma okozója nem is jelenik meg, de a kötelező teherautósofőrös anyázás nem marad el. Utána meg a hepiend és függöny le.

Győr egy szűk, kertvárosi utcájában lakunk. Velünk szemben egy vállalkozó lakik és dolgozik, 4 jókora dobozos autóval jár, amelyek kinn parkolnak a ház előtt. Én is a saját házam előtt parkolok, sőt a férjem is itt szokott állni.

A kishaszongépjárművek és a személykocsik között elég szűk hely marad így, azért az átlagos autó lassítva elfér. Viszont ez egy kertváros, nem is baj, ha lassítanak a ház előtt, hiszen kutya-cica-gyerekek futhatnak ki az útra a házakból. Egyik nap éktelen dudálást hallok az utcáról.

Kinézek, látom, hogy egy bazinagy kamaz érkezik és ugye nem fér át. Visszaslattyogok, előszedem a kocsikulcsot, kimegyek – erre a Kamazos nekiáll anyázni. Mosolyogva rászóltam, hogy legyen kedves először is hangosan köszönni, majd megkérni engem, udvariasan, hogy álljak egy kicsit előrébb, majd megköszönni, ha megteszem.

Kamazos nagy csodálkozva rájött, hogy vagy emberként viselkedik – és átjut, vagy parasztbunkó marad, de tolathat vissza, utca hosszatt. Inkább megemberelte magát. Egyébként csak eltévedt, nem az utcában volt dolga.

Mázlija volt, hogy itthon voltam. Persze még majdnem neki állt felljebb. Néha nem árt egy kis népnevelés – a kamazost meg, ha olvasná, csókoltatom, és tényleg szépen tud köszönni, ha előveszi az emberi énjét…