Nyilvánvaló, hogy Andrea esetének akkor kellett megtörténnie, amikor éppen sietett volna valahová. Persze egyértelmű, hogy akkor probléma, a kapu elé parkolás, ha épp mennél, természetesen időre. Ilyenkor pedig indulhat a tulajdonos felkutatása, miközben a fejünk egyre inkább lilás árnyalatot vesz fel és a halántékunkon kidagadnak az erek...

A nap autós gyopárja a mi hősünket illeti meg. Egyet sajnálok csak, hogy nem csináltunk képet,de egyrészt a kora reggel másrészt a sokk miatt eszünkbe se jutott. Az egész történet tegnap este indult, mikoris két kedves barátnőnk fent ragadt Pesten, ezért nálunk aludtak.

Nincs is ezzel gond, még a hajnali hazatérés utáni kora reggeli kelést is bevállaltuk,mert Nyugatiból ment a vonatuk, mi meg ugye Érden lakunk, és innen beérni beleszámolva a dugókat, igen "vicces" dolog tud lenni. Kóma fejek ki az ágyból, csomagok össze, indulás kifele a kocsiból. Sima autókijárónk van kapuval, közvetlen a szomszéd autókijárója előtt.

Hősünk megoldotta a parkolási problémát, úgy állt keresztbe az utca szélén a drága szürke  Viessmanos opeljával , hogy se tőlünk, se a szomszédtól se ki, se beállni nem lehetett. Vér fel az agyba, ér pattan, hang életre kel (nem épp light módon).

Becsöngettünk szomszédokba, hátha ott tanyázik valahol (nálunk elég sűrűn előfordul, hogy lerakják valahol kocsit, aztán nekiindulnak gyalog szórólapozni/egyéb dolgot művelni), de sehol senki. Ekkorra már heten voltunk hősünk ellen, aki még mindig nem jelent meg.

Elkezdtünk tanakodni, mégis mit tegyünk.. Mivel a folyamatos duda szóra nem jött ki, elkezdtünk ütni-verni az autóját ott ahol tehettük (baja nem lett), hátha megszólal a riasztó. Mivel semmi hatást nem értünk el, úgy döntöttünk eltoljuk az autót, vagy elvontatjuk.

De biztosra ment a csóka, sebességbe be, kézifék. Ekkor már ott voltunk, hogy fogjuk beverjük szélvédőt/nekitolatunk, hogy kijöjjön a légzsák, hátha ezekre megszólal a riszató, és észbe kap a fazon. De azért anyagi kárt mégse okozzunk, ha már ő okoz azzal, hogy fél órája dekkolunk mert nem tudunk kiállni a saját kertünkből, és egyrészt vonatot lekésik a csajok, másrészt melóba se érünk be.

Aztán valaki észrevett egy névjegykártyát a szélvédőnél. Tesóm nem kis nyakkitekeredéssel sikeresen leolvasta a telefonszámot, amit aztán fel is hívott. Kiderült a csóka az Árpád-hídnál van,ám az nem az ő kocsija, de ad egy telefonszámot, valószínűleg a hősünké lesz.

Miután átért a szám, rögtön tárcsáztuk (itt már nagyon lécen rezgett a vonat elérése), és nekiestünk a csávónak, hogy mégis hol a fenébe van, és hogy lehet ekkora gyökér, hogy úgy áll be, ahogy tette, és ráadásul az udvarban látja, hogy bent áll a kocsi, hétköznap van, esélyes, hogy elmehet otthonról.

Hősünk rohan ki pár házzal arrébb, kezében akkor záródik a táska, bevágódik a kocsiba és indulna.

Na én itt keltem ki magamból, hogy azért a pofátlanságnak is van határa, oké h annyira gyökér balfsz, hogy alapvető gyakorlati dolgokat (mint nem állunk keresztbe más kijárata előtt és hagyjuk ott a kocsit) nem ismeri, de legalább egy nyamvadt bocsánatot kérhetne.

Nem kért, inkább elindult. Ekkor ordítottunk rá még egyet, hogy ultragyorsan kérjen bocsánatot, mert örülhet, hogy nem ezer darabban kapta vissza a kocsiját. Erre egy lassítás volt a reakció, majd egy még gyorsabb eltiplizés.

Mindegy, hála a dugómentességnek a csajok elérték a vonatot, így nem kellett két órát várniuk. De azért üzenem az Úrnak, hogy az utcát nagy ívben kerülje. Ezek után gondolhatjátok, mennyire jó volt a reggelünk.