Kizárt dolog, hogy a születésnapunkon valami fejletépős-vérbefagyós esetleírást adjunk közre, ráadásul épp kapóra jött Troppauer Hümér hirtelen jött, népmesei elemekkel gazdagon átszőtt agymenése, amit szülinapi ajándékként küldött nekünk, mi meg jól megosztjuk veletek.

No, oszt itten van ez az istenbarma Áron szomszéd!

Hogyaszongya; néki új szekér kell – mit szekér, hintó! Gyütt is büszkén terpeszkedve a bakon tavaly még betakarítás előtt, hogy lássa az egész falu – vót is irigye tengernyi! Mutassa ám, hogy tehén bőrivel van leterítve odabe’ minden, s ily’ dógot még a gróf Berzeviczky sem tudhat magáénak, pediglen az a környék legvagyonosabbja.

Dícséri szekerit azt simogatván, hogy ha akarja, kobzos danol bévül, vagy akár párnára huppan ha borul, sőt van hogy januári szellő lengi bé azt még szilvaérés idején is. Asszonya meg az öt gyerekkel ott rí annak mellette, hogy minek ez, mi vitte el az ura eszét?! De az csak csattogtatja ostorát, s nógatja a befogott csődöröket, úgy veri a port maga megett hintajával nagy büszkeségiben.

S mindez mivégett?: mer’ az az ördögnek való kufár aszonta, hogy néki ez köll. Ingyenbe megkapja, aztán véget nem érő esztendőkön átal fizesse meg hátralékát, s hozzá kamatot is. No, két hétre rá a jég el is verte a termésit Áron uramnak! Mán akkor vakarta a búbját, hogy miből fizesse meg tél beállta előtt a megfizetnivalót. Összekuporgatott krajczárjait azér’ csak megvitte időre a zsidónak, de tavasszal magra mán nem tellett miből a vetéshez.

Most meg a váczi vigalomból jöve haza Ősagárdnak az erdőn keresztül, de egy letérőnél rönkre hajtván tengelye tört a drága hintónak. Mán ezt se tudta vón’ megjavíttani mipénzbű’ a céhesmesternél, de még azon fölül ölég vót éjjelre ottan hagynia, s reggelre virradón a bőrszagra gyűlő farkasok szakajtották széjjel a belét, a cigány meg lelopta róla, ami pénzzé tehető a ’gyarmati vásárban.

Odaríja bánatát a korcsma elé, mer’ begyünni már nincs mibű’. (a likas bocskorú Jenő bátyja vitt néki szánalombúl sert egy kupával) ; Áron szomszéd asszonya a lurkókkal anyósánál emmár, a földje meg kótya-vetyén, alig-esztendős hintaja pediglen t’án tüzifának jó mára.

Mér ily’ oktalan a magyar? Mér nem jó félnótás fajtájának ’mire fussa pénziből? Nékünk is szúette küllejű a kordénk, a kehes mén is alig vonszolja azt – mégis elfér azon asszony, s aprónép. Nem veri úgy a port, mint Áron szomszédé egykoron, de a csendőr sem tart szuronyt a gigámhoz, midőn átalvágtatnék Nőtincs falván!

Node ki akarná csak tajtékjában feredő útszéli kurtizánnak hivalkodni mije vagyon, feledve otthoniak sanyarúságát, midőn e dőzsöléssel azoktól betévő elveszend. Mi végett  mutatni többet abból, mi megadatott? Esmerem én Arkagyijt, a jó kozákot, annak nem fussa szekérre, oszt így is jó néki ; a labancz Ferdinand meg járhat hintajával, hisz’ tornyos kastélyában él nagy gazdagságban.

Ölég csillogó kocsira pattannia egyszeri jómagyarnak, s felülről néz alá amonnan földijeire, szoríjja árokba ki nála lassúbb, avagy viseltesebb kordét hajt – odahaza meg nélkülözés vár reá, s az álmatlan éj. Zabot is likas zsebiből magányában kihulló pengőből ád csidajának, de hajtani azt már úrként hajtja.

Szándékom vala tudatni e sorokkal: minépünknek szerelmese valék, ám fájón bánt látván, ’mint az szekerére pattan, úgy veszejti eszét.

post scriptum: Éjjésszel, hisz láthatod ehelyütt; még egy kétévesnek is lehet sütnivalója!