Én sem szeretem, ha hülyeség miatt indulattal kioktat valaki, aztán a választ meg sem várva robog tovább, esetleg mondja a magát, mint akibe csak adó van felszerelve, vevő meg nem. Ákos hasonlóképpen érzett az alant fejtegetett helyzetben, bár azt azért neki sem ártana tudnia, hogy az övezetnek az a lényege, hogy nem kell minden sarokra sebességkorlátozó táblát kitenni. Íme mérges, háborgó néni verbális bosszúja:
Borús, novemberi délutánon igyekszem haza, egy budai lakóparkban található otthonomba. Már csak pár perce a nyugalomtól és a meleg lakástól, egy jól megrakott Opelre leszek figyelmes magam előtt: papa-mama-gyerekek, rengeteg csomag a kalaptartón, biztosan hosszú kirándulásról érkezhetnek meg.
Az Opelt pillanatok alatt utolérem, ugyanis 25-30-as tempóban halad, ami a városi, jobb esetben csak 50-60 közötti tempóhoz mérten jóval szelídebb. Persze nem zavar, hiszen én csak szeretnék már hazaérni, nekik meg biztosan megvan az okuk, hogy miért mennek lassan – mama az ölében fogja a tepsi süteményt, nem szeretnék ha az a nyakában kötne ki, neadj’isten a légzsák kiverné a kezéből, ez érthető.
Ugyanakkor az Opel minden egyes kereszteződésnél óvatosan fékezve lelassul 10-15-re, majd a következő kereszteződésig felgyorsul a szédületes 30-as tempóig. Az első ilyen kereszteződés után már inkább elmentem mellettük, amikor láttam, hogy a következő jobbra nyíló egyirányú utca bejáratához érve is fékeznek, hogy megadják az elsőbbséget a talán kitolató? autónak. Persze ez az utca is üres, meg hát jobbkéz szabályt aligha kap az egyirányú utcában szemben közlekedő, vagy épp kitolató autó.
Mindenesetre még pár keresztutca és hazaérek, begurulok a teremgarázsba, leállok és szépen kómotosan nekiállok kivenni a csomagjaimat. Ekkor ért egy meglepetés: odaállít hozzám egy idősebb hölgy (a történetben korábban említett mama), sőt a háttérben feltűnik az ominózus Opel is.
Megrökönyödéssel közli, hogy hát ő nem gondolta volna, hogy ekkora állatok (ez lennék én) laknak a házban, teljesen ledöbbentek, amikor meglátták hogy én is itt parkolok. Igazán odafigyelhetnék, hogy ez egy 30-as övezet, jobbkezes utcák, gyerekek ugrálhatnak ki a járdáról, és ha nem akarok elcsapni valakit, akkor ilyen eszeveszett felelőtlen tempóba ne közlekedjek.
Meglehetősen hirtelen ért a lerohanás (ahogy írtam, már régen máson járt az eszem), ezért konkrétan nem is tudtam összeszedetten reagálni. Nézzük csak sorban: az utca ahol jöttünk, biztosan nem 30-as, hiszen annyi kereszteződés van, meg kellene ismételni mindegyikben, de tábla sehol. A keresztutcák nem mindenhol jobbkezesek, az egyirányú utca pedig főleg nem, ami előtt megelőztem őket.
60-nál gyorsabban biztosan nem mentem, mert egyszerűen olyan rossz az út, meg hát egy 20-al menő autót előzni 50 is bőséges. Végül, de nem utolsó sorban a fiktív, a novemberi esős délutánon az utcán játszó gyerektömeget is kb. 2 méternyi bokor vagy parkoló autó választja el az út szélétől, akik előtt csak meg lehet próbálni megállni, ha mégis az úton játszanának tovább. Az érveimet persze már nem hallgatta meg a „mama”, hanem az első mondatom felénél hátat fordítva elsétált (de legalább lett belőle blogbejegyzés).
Szóval, a konklúzió véleményem szerint: akármennyire is szeretnénk kioktatni valakit, nem árt előtte megbizonyosodnunk, hogy igazunk van. Ha jobbkezes utcák miatti fékezgetés közben kikerülnek, érdemes átgondolni, hogy lehet hogy nem is jobbkezes az összes kereszteződés.
Ha autópályán jobbról megelőznek, a dudálás/villogás helyett érdemes arra gondolni, hogy miért nem mentem le és miért tartottam fel a mögöttem levőt. Ha nem kapunk elsőbbséget, nem biztos, hogy az egy személyünk elleni sértés, lehet, hogy nem is járt volna nekünk. Nem vagyunk rendőrök, a nevelést inkább bízzuk a profikra!
Az utolsó 100 komment: