Gondolom, a múltkori süllyedő oszlopos sztori juttathatta Sam Joe eszébe saját történetét. Ő is az ilyen behajtástól védő eszköz kapcsán került konfrontációba egy taxissal, aki ahelyett, hogy megköszönte volna az információt, inkább nekiállt levélírónkat ijesztgetni.

Nagyon régóta olvasója vagyok olvasója a blogodnak, nagy ritkán kommentelek is, de mindig elképedek azon, hogy milyen alakokba futhat az ember az utakon, hogy egyesek úgy gondolják simán játszhatnak mások életével, épségével. Ma találkoztam egy olyannal, akit egyszerűen képtelen vagyok hová tenni. Szerintem a kommentelő olvasók biztos találnak rá megfelelő jelzőt.

2011 március kilencedike, szerda, kb. délután három óra tíz perc és negyed négy között csorgunk a forgalommal 20-as 30-as tempóban a Bécsi utcában, míg elérünk az Erzsébet tér sarkáig. Balról Brit Nagykövetség, jobbról Kempinski Hotel.

Itt megakasztanám a történetet a helyszín okán, azoknak a kedvéért akik nem ismerik a környéket. A Totalcar a közelmúltban remek cikket jegyzett arról, hogy milyen remekül sikerült átszabni a Belvárost. Idézném az oszo nevű szerzőt az Erzsébet tér sarkán lévő süllyedőoszloppal kapcsolatban: „Ez a bizonyos süllyedő oszlop sokak életét megkeseríti. Van ismerősöm, aki a körbezárt belvárosban lakik, gyakran kell autóval járnia.

Ha hazamenne mondjuk a Károly körútról, bekanyarodik az egyik mellékutcába, ahol a rendszámfelismerő rendszer messziről észleli, rózsaszirmokkal borítja az aszfaltot az érkező belvárosi lakos előtt, a süllyedő oszlopot behúzva szabad utat enged a hazatérőnek. Csak elmenni ne akarjon a kedves belvárosi lakos, mert a Bécsi utca végén lévő süllyedő oszlop neki ugyanúgy nem engedi a továbbhajtást, mint más halandónak: mehet vissza a Károly körútra.

Vagy ipszilonozhat, arcátlanul.” Mi is a környéken lakunk, mint a szerző ismerőse és csak megerősíteni tudom a dolgot, tényleg ez volt a rendszer. Az idén januári keltezésű cikkhez képest annyi fejlemény van, hogy az egyik környékbeli üzlet tulajdonosa – ez úton is köszönet a hölgynek – elkezdte gyűjteni a környéken lakók aláírásait – és rendszámait – azért, hogy kihajthassunk a labirintusból és észak felé is elhagyhassuk azt.

Kezdeményezése sikerrel járt. Egyébként hogy mekkora eget rengető dologról van szó, amihez helybéli összefogás kellett és a városatyáknak nem sikerült maguktól ez a logikus lépés, hiszen ők szervezték úgy a forgalmat, hogy csak dél felé, illetve nyugatnak, Budára lehet elhagyni amúgy a környéket: a rendszer egységes, egyszerűen ehhez a süllyedőoszlophoz is hozzá kellett rendelni azokat a rendszámokat, amik a környékbeliekhez már hozzá vannak. Hát nem bámulatos, hogy hol tart már a tudomány?

Szóval elérünk az Erzsébet tér sarkáig, ahol az EBD-0xx, ezüst színű – talán Renault Laguna – kombi, a [cégnév kérésre eltávolítva] színeiben, áll a süllyedőoszlop előtt. Épp akkora helyet hagy, hogy jobbra még be lehet tőle fordulni, de az egyenesen haladó forgalmat értelemszerűen elállja. Megállok mögötte, gondolván hogy a kapu, melyen a BKV busz és a taxisok is áthaladhatnak, de utóbbiakat – vagy legalábbis egy részüket – nem engedi át, csak ha jeleznek a „kaputelefonon” a diszpécsernek, aki a kamerák képei alapján látja, hogy taxival van dolga, átengedi őket.

Állunk, ácsorgunk, mögöttünk torlódik a sor, emberünk nem mozdul. Nyomok egy rövid kürtöt és tekerem le az ablakot. Emberünk kipattan – negyven körüli, őszszakállas, pocakos. Én még mindig azt hiszem, hogy esetleg nem ismeri a környéket, meg a rendszert, amikor látom, hogy nyílik az ajtó, kiabálok neki előre, hogy „Ha nem megy le, akkor tessék megnyomni a gombot!”

Erre emberünk megnyilvánul: „Mi a faszt dudálsz, miért akarsz elzavarni a posztomról?” (A feleségem drosztot értett, de szinte mindegy.) Ekkor kapcsolok. Emberünk kisajátította az utcát! Gondolhattam volna abból is, hogy túl messzire állt meg a már említett, kaputelefonnak látszó holmitól ahhoz, hogy megnyomja a gombot.

Mondom neki: „Szeretnék áthaladni!” Emberünk néz szúrós szemekkel, de azért megnyomja a gombot. A cilinder eltűnik, erre ő kapcsol egy hátramenetet és lényegesen magasabb sebességgel, mint ami egy épp eszű tolatási manőverhez kell, megindul hátra. Majd nyom egy satuféket és ezt megcsinálja még egyszer.

Kifejlesztette a büntető fékezés egy új válfaját! (Mondjuk ha nekünk jön, akkor valószínűleg az ő kocsija hátulja is alaposan leamortizálódik, mert a féken álltam.) Dermedten ülünk. Mi volt a terve? Ránk ijeszteni? Mögöttünk áll a kocsisor, sehogy sem tudtam volna eltakarodni az útjából. Majd megindul előre.

Szúrtam egy egyest, jó nagy ráhagyással megyek egyenesen előre, az eredeti terveim szerint. Mi jobbra el a József Attila utcába, ő meg tovább egyenest a Nádor utcába. Egyszerűen nem értem, hogy mi volt az elképzelése! Ha jön a 15-ös busz, akkor a buszvezetővel is nekiáll emberkedni?

Tanulság? Pusztán annyi, hogy Ti, a népességnek a közlekedésben részt vevő normális fele vigyázzatok magatokra, mert egy szűk, belvárosi egyirányú utcában is belefuthattok olyanba, aki úgy gondolja, hogy simán játszhat az életetekkel, csak azért mert normálisan, szabályosan közlekedni mertek.