Így hétfő reggel talán kicsit nagy falat lesz Jacopo Belbo írása, de miközben a kávét kortyolgatjátok, érdemes elgondolkodni mondanivalóján és a miérteken. 

Régóta olvasom ezt a blogot, sokat tanultam az itt leírt esetekből mind az emberi pszichét, mind pedig a magyarországi autós közlekedés morálját és csínját-bínját illetően.

Két hete egy hétvégére Ausztriában jártam a családommal egy rövid bécsi kirándulás, illetve a burgenlandi magyar várak megtekintése céljából. Sok érdekeset és gyönyörűt láttunk, de engem az osztrák közlekedés is nagyon megfogott. Mivel autós blogról van szó, engedjétek meg, hogy megosszam veletek egy autós kirándulás impresszióit. Azt hiszem, tanulságos lehet mindaz, amiket tapasztaltam.

Bécsbe érve pár perc alatt megtaláltuk GPS-szel az előre Interneten kinézett P+R (Park & Ride) parkolót, ahol napi 3 euróért biztonságosan leparkolhattuk a kocsit. Bécs külvárosaiban összesen 9db ilyen, napi 3 euróba (kb. 1700Ft) kerülő, metrómegálló mellé telepített parkolóház létezik, a legkisebb 130, a legnagyobb 1800 férőhellyel bír; ezen felül van iszonyatos mennyiségű, kisebb-nagyobb belvárosi parkolóház is, ahol persze drágább a parkolás. Minden parkolóház adata címmel, árakkal elérhető az Interneten. A parkolóházak teljesen automaták, a jegykiadás és a fizetés is „több nyelven kommunikáló” automatákkal történik.

Napi (24 óráig az összes tömegközlekedési eszközre érvényes) jegyeket vásároltunk, darabját 5,7 euróért (kb. 1400Ft) és beutaztuk szinte egész Bécset metróval, gyorsan, kényelmesen, olcsón. A gyerekek ingyen jöttek, mert 6 év alatt eleve ingyenes az utazás, 16 év alatt pedig az osztrák iskolaszünet idejére ingyenes a tömegközlekedés. A bécsi metró tiszta, csöndes, gyors és teljességgel biztonságos, jól átlátható, minden szerelvényen több tucat ülőhely is akadt. 5 metróvonal van, ezen felül van az S-Bahn (külvárosi gyorsvasút), és a City Airport Train (CAT), amely a schwechati repülőtérre visz.

Ami a közlekedést illetően a leginkább megfogott, az a bécsiek és általában az osztrákok számomra teljességgel szokatlan, megdöbbentő közlekedési morálja, amihez foghatót elképzelni sem tudtam korábban. (Utoljára még szinte gyerek fejjel voltam Bécsben, nem is én vezettem, ezért fel sem tűnt, milyen ott a közlekedés.) De hát milyen is a tőlünk pár száz kilométerre, a határtól egy jó nagy parasztköpésre, de mégis leginkább fényévnyire lévő osztrák autós közlekedési gyakorlat?

A sebességkorlátozásokat, közlekedési szabályokat, parkolási előírásokat az autósok 99 százaléka betartja. Nincsen szó „zéró toleranciáról”, ez ugyanis egy tökéletesen értelmezhetetlen kifejezés. Egészen egyszerűen betartják és betartatják a törvényt, amelyet az osztrák parlament a polgárság egyetértése mellett meghozott. Konszenzus látszik abban, hogy a közösen megalkotott szabályokat mindenki betartja, ezzel mindenki nyugodtan él és élni is hagy másokat.

Feltűnt, hogy – főképpen a vidéki – főútvonalakon, alsóbbrendű utakon és városokban, falvakban való közlekedés rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott és már-már zavarba ejtően unalmas, eseménytelen. Való igaz, hogy turistaként az autóból is bámészkodtunk, de mindvégig igyekeztem a közlekedési szabályokat úgy betartani, hogy senkinek ne legyünk az útjában. Igaz az is, hogy vasárnap közlekedtünk, ezért vélhetőleg nem a megszokott forgalommal találkoztunk. Úgy vettem észre, hogy a városokban, falvakban jelzett közlekedési szabályok, korlátozások, előírások gond nélkül betarthatók, sok faluban például a gyérebben lakott, faluból kivezető részeken 70-es táblák vannak kint, még bőven belterületen.

Nos, több száz kilométeres burgenlandi bolyongásunk során egyetlen egyszer nem előztünk meg senkit és minket is csak egyetlen egy autó előzött meg, egy W-ALI2 rendszámú öreg Volvo, az egyik faluból történő kihajtáskor, külterületen. Érdekes módon mindenki nagyon jó tempóban autózik, nincsenek szélsőségek: száguldozó ön- és közveszélyes szervdonor-jelöltek sem és kalapos vasárnapi autósok 45km/órával sem. A sebességhatárokat a nagy teljesítményű autókkal utazó osztrákok is maradéktalanul betartották. Amikor egyszer, még az utazás elején a visszapillantóban észrevettem egy dögös BMW-t, reflex-szerűen pislogtam a tükörbe, vajon mikor akar letolni maga elől. Nem akart: szépen nyugodtan csordogált utánunk a megengedett sebességgel.

Egyetlen egy teherautóval, nyerges vontatóval, traktorral nem találkoztunk az utakon (vasárnap volt), és egyetlen egyszer sem dudáltak ránk, anyáztak, mutogattak, annak ellenére, hogy néha bénáztam is, mert a GPS-nek nem tudtam a várak pontos koordinátáját megadni, ezért szemmel keresgéltünk. A gyalogosok és kerékpárosok kitüntető figyelemben részesülnek, messziről, egyértelműen lassít mindenki már a gyalogátkelőnél csak ácsorgó gyalogosok láttán is.

Egyszerűen elképesztő, mesébe illő, hihetetlen élmény az a nyugodt, békés, udvarias, előzékeny közlekedés, amiben az embernek része lehet az osztrák falvakat és kisvárosokat járva. Amint az ember – pár óra alatt – hozzászokik ehhez a tempóhoz, szinte lelassul a szívverése, mosolyogni kezd, és mérhetetlen nyugalom tölti el, és maga is előzékennyé, udvariassá válik. Nagyszerű érzés ez, mindenkinek javasolom kipróbálni. Az utak minősége a legkisebb faluban is kifogástalan, pedig vélhetőleg arrafelé (a magyar határtól pár kilométerre!) is farkasordító telek szoktak lenni. Csoda számba megy számomra a városok és falvak hihetetlen vasárnapi nyugalma: egyetlen bolt sincs nyitva, senki nem flekszel (nálunk ez vidéken gyakori vasárnapi ébresztő) vagy nyírja a füvet a nagyteljesítményű, velőtrázó hangú fűnyírójával.

A való élet nyers realitásába az a két drága honfitársunk rángatott vissza, akik még osztrák oldalon, a Deutschkreutz/Kópháza határátkelőtől mindössze pár kilométerre értek be minket messze a megengedett sebesség fölött autózva, egymással versenyt futva, és kezdtek csöppet sem visszafogott módon letolni bennünket az útról. Kiálltam (szabálytalanul!) egy buszmegállóba és elengedtem őket, szomorú szívvel, a magyar rögvalóság durva ökölcsapásától kábán.

Kópháza után aztán még nagyobb és még durvább arculcsapások adták egyértelműen a tudtomra: hazaértünk. Látványosan megnövekedett a forgalom, hosszú kocsisorok kígyóztak a gyatra minőségű, nyomvályús, kitaposott, ócskán fénylő úton; rengeteg kamion, teherautó és nyerges vontató száguldott az utakon, gyakorlatilag mindenki megelőzött bennünket lakott területen kívül és belül is annak ellenére, hogy mindvégig a GPS szerint mérve a megengedett sebességgel vagy egy nagyon picivel afölött (hogy tartsuk a lépést) autóztunk.

Az M1-es autópályára érve a döbbenet undorrá és halálfélelemmé kezdett átváltozni: egyszerűen leírhatatlan az, ahogy azon az autópályán közlekednek nagyon sokan. Állandó villogások, veszélyes előzések, jobbról előzések, büntető fékezések. A motorosok eszement módon mennek, az egyik úgy előzött meg, hogy én is előzésben voltam éppen a belső sávban, így a magát Joakim Karlssonnak képzelő barom az elválasztó korlátot szinte súrolva húzott el kétszázzal.

Vegyes érzésekkel tértem haza: jó volt, hogy túléltem a csöppet sem gyenge kis vasárnapi autókázást Magyarországon, de napokig voltam lesújtva és vagyok még mindig megdöbbenve a magyar és az osztrák közlekedési morál közötti fényévnyi távolságon, melynek áthidalására sajnos vajmi kevés esélyt látok, hacsak nem őrül meg minden osztrák és kezd úgy közlekedni, ahogyan azt mi tesszük: rohanva, a szabályokat mindig és mindenütt megszegve, magas pulzusszámmal, stresszesen, korán halva.