Időről-időre előkerül a téma, hogy akinek Seatja van, az automatikusan sportautónak gondolja azt, az utat pedig versenypályának, ahol rendőr képében megjelenő pályabíró csak elvétve akad. Ennek a csoportnak a blogon Tornado86 a legnagyobb visszatérő képviselője, aki többször kiverte már itt a biztosítékot sokakban és biztosak lehettek benne, hogy fogtok még róla hallani. Endruboy is egy ezt a sztereotípiát erősítő autóvezetővel találkozott, de néhány adrenalin löket után sikeresen túlélte a kalandot.

Sokszor olvashattunk ezen az oldalon egy bizonyos fajta veszélyeztetésről. Bevallom, félelemmel vegyes ámulattal olvastam ezeket a beszámolókat, mert ilyesmi még nem történt velem, így nehezen tudtam beleképzelni magamat az író szerepébe. Örömmel jelentem be, ezennel engem is elért az a kétes dicsőség, hogy e tábor sorait gyarapíthassam. Az a pikantériája a dolognak, hogy ez az eset kis hazánk határain kívül esett meg.

Szlovénia, 2010 május 1. hajnala. A ljubljanai elkerülő előtti utolsó fizetőkapu / matrica-ellenőrző checkpoint után egy Nova Gorica-i illetőségű első szériás Cordoba jó hatvanas tempóval száguld a belső sávban. A külsőben egy kamion jó háromszáz méterre előttünk és távolodik. Én mögötte már nagyon mennék, gondoltam egy baráti refi villantással tudtára adom elhatározásomat. Úgy tűnt nem hatotta meg, talán egy dupla villantás jobb belátásra bírja.

Besatuzott.

Csak egy másodpercre, de elég ideig ahhoz, hogy az én lábam is a fékpedálra ugorjon. És elég ahhoz is, hogy agyamat elöntse a vörös köd. Elsőre azt gondoltam húbazmeg! Másodikra autózz!blog. Harmadikra, hogy a satuzással a jobbról előzés lehetősége ugrott.Na te kecskebaszó hegyiparaszt, ha zavar a villogás, akkor felnyomom neked állandóra! Mintha a gázpedáljára léptem volna odapakolt neki, a SEAT sikítva szedte össze kopottas hengereinek legmélyebb bugyraiból utolsó lóerőit.

Én utána, komótosan nyomogatva a tempomat kapcsolóját, lábamat készenlétben a féken tartva. Így vonatoztunk egy ideig, mikor az előbb említett kamiont elhagyva hősünk egy fél jávorszarvas-tesztet produkálva bevágott a nagyvas elé. Bónuszként, mikor a szokásos száznegyvenöt körüli utazótempómmal elhaladtam mellette rám húzta a kormányt. Persze számítottam rá, nem is érdekelt különösebben. Nekem sincs nagy autóm, de az 1100 kilójával azért egy Cordobával elboldogul. Elmentem mellette, besoroltam a külsőbe, gondoltam ezzel vége.

Hát nem.

Kecskebaszó barátunk bement a belsőbe, felvette a tempómat próbálva a holtteremben maradni. Ez az első előzendő autóig nem is volt probléma, de én olasz közlekedésben edződve magamat nem zavartatva besoroltam elé. Villogtatott is rendesen, ellenben lemaradt. Feltételezem magából kiindulva olyasmit gondolt, hogy én is el fogom azt játszani, mint ő. Mikor visszasoroltam a külsőbe, okulva előző hibájából még közelebb jött, ha egy sávban lettünk volna már összeértünk volna. És jött a következő autó...

És ekkor eltűnődtem: Meddig fogjuk ezt játszani? Van-e értelme? Gázfröccs legyen avagy gázelvétel? Döntöttem, a szürke veszedelem elsüvített mellettem. Azért még egy kamionnak fékeznie kellett, mert az utolsó pillanatban vágott be elé a belsőből a lehajtóra.

Pár km múlva utolértem, két kamion között battyogott. Nyugodtan. Talán még át is mosolygott. Győzött. Talán mindenkinek jobb így.