Hasonló esetem volt nekem is szombaton, mint amit Tamás írt meg, nekem talán annyiban volt szerencsésebb a helyzetem, hogy az index kirakása után az első autó átengedett maga elé, pedig itt Budapesten sem mindig ez a jellemző.

A tavalyi emelkedős eset után idén újra eljött az advent, újra írok én is :)

Van egy érdekes cikk a TotalCar-on, ami arról (is) szól, hogy ugyanahhoz a helyzethez hogyan viszonyulhatunk, és hogy milyen eltérés lehet a két hozzáállás közt. Egyrészt az empátia, belegondolni abba, hogy más miért került abba a helyzetbe... Másrészt itt is olvastuk már párszor, hogy viszonyulunk az olyan "új" dolgokhoz, mint cipzár-elv, hogy hajlandóak vagyunk-e feláldozni pár másodpercet az életünkből, és így segítünk másoknak is haladni, vagy fontos, hogy mindenképp átérjünk a kereszteződésen.

Ami ma velem történt, az ennek a két esetlen a keveréke. Debrecenben történt az eset, a Dóczy utcán. A nagyon-nagyon hosszú sorban állok, és látom, hogy a külső sávban nincs senki. Pedig abból is lehet egyenesen tovább menni, de hát én már nem lepődök meg semmin. Miután elfogytak a parkoló kocsik a külső sávban, szépen átcsorogtam oda, és ahogy egy kicst előrébb mentem, rögtön észrevettem, hogy az utca végétől pár méterre fel van bontva az út, átterelik a forgalmat a belső sávba. Tehát ezért ment arra senki, rajtam és egy másik autón kívül.

Amit tehát láttam az, hogy majd épp a kereszteződés előtt pár méterrel el fog fogyni a sáv, balra kocsik, jobbra járda. Tehát valahogy vissza kell mennem a belső sávba, ahol kb 200 méteres sor áll. Amíg azon gondolkodtam, hogy vagy leteszem a kocsit és gyalog megyek tovább, vagy elhúzok a járdán, szépen lassan gurultam előre...

Belegondoltam, hogy akik a belső sávban várnak hosszú percek óta arra, hogy végre átjussanak a kereszteződésen, biztos nem örülnek, hogy valaki majd befurakszik eléjük. Attól függetlenül, hogy csak bamba volt, és benézte a sávot, vagy bunkó, és menni akart mindenen és mindenkin át... Nagyjából ekkorra értem a sor elejére. Próbáltam keresni egy nagyobb helyet, ahová majd beférhetek, és átnéztem a másik sávban várakozókhoz, és intettem kézzel, hogy beengednek-e maguk elé.

Akit először láttam, egy idősebb férfi volt, ő határozottan rázta a fejét, hogy biztosan nem enged be. Előtte egy fiatalabb srác ült, tőle kevésbé határozott fejrázást kaptam, de egyértelmű volt. Ez ugye látszik abból, hogy milliméterekre ráhúzza a kocsit az előtte állóra. Mindegy, elfogyott a sáv, megálltam, indexeltem, vártam.

Zöldet kaptunk, a fiatalabb srác előtti kocsi elindult, próbáltam közben átsorolni, persze a srác nem engedett. Ok, hagyom, semmi gond, igaza van. Aki utána jött, az idősebb ember olyan gázzal ment el mellettem, csak, hogy szinte féltem. Pedig vígan befértem volna elé. A következő egy nő volt, nem tudom, hogy ő direkt engedett maga elé, vagy csak annyira erőszakos voltam, hogy nem tehetett mást, de végül is sikerült átsorolnom. Persze ekkorára lett piros a lámpa. Így volt szerencsém megfigyelni, ahogy a hölgy rázza a fejét, mert kénytelen volt maga elé engedni, és így neki is várnia kell.

Próbáljuk meg elképzelni, hogy ha valaki a sorban beenged maga elé, akkor nem megyek még tovább, nem megyek még több kocsi előtt, és nem tartok fel több embert. Tehát ha valaki átenged a sor közepén, akkor a sor elejével nem tolok ki, mint így.

Vagy felmerül bárkiben, hogy valaki azért van éppen rossz helyen (itt a külső sávban), mert kvázi eltévedt? És nem azért, mert szándékosan ki akar ba... a többiekkel? Szerintem hajlamosak vagyunk magunkat kicsit túlértékelni, ha vezetünk, másokat meg alul. Nem hinném, hogy olyan sokan vannak a közlekedők közt, akik hajlamosak egy megtévedt tárukról azt feltételezni, hogy tényleg ritkán jár az úton, és nem tudja, hogy mik is arra a közlekedési viszonyok.

A kérdés az tehát, hogy van-e bennünk annyi empátia, hogy ne a legrosszabbat feltételezzük egymásról, ha közlekedünk. Legalább ebben a hónapban ne.