A megszokottnál terjedelmesebb posztot terveztem be mára, mert úgyis szombat van, a többségnek nem kell a munkaidőből lopni rá sok időt. Elég ritkán szoktam már így az elején véleményt alkotni egy-egy beküldött írásról, hogy ne befolyásoljak senkit az álláspontommal, de 27 levele mellett nem tudok elmenni ilyen szempontból sem szó nélkül. Ennyire objektívan és intelligensen összeszedett kerékpáros témájú poszt talán sosem került még ki erre a blogra. És ezzel nem az eddigiek beküldőit cikizem. Persze biztos fog kapni szegény, amiért bevallja, hogy ő sem teljesen szent, de remélem, hogy ezek a vélemények sem tántorítják el attól, hogy máskor is küldjön valamit.

Biciklista vagyok, mindig az is voltam. Amikor kocsiba ülök rosszul vagyok a tököléstől, a dugóktól, a bénázástól. Imádok biciklizni Budapesten, közlekedésre használom, mert gyűlölöm a BKV-t is, országútra és kirándulni nem járok vele, egy igazi városi harcos vagyok. De tudom a helyem. Nekem minden autós partner, mert egyszerűen függök a jóindulatuktól, és ezzel tisztában vagyok.

Persze ott szegem meg a Kreszt, ahol tudom, átmegyek a piroslámpán, ha lehet, de csak azért, mert szerintem még midig így a legjobb, mintha mögöttem egy autós azon szopna, hogy mikor gyorsulok már fel értékelhető sebességre. Őket se akarom akadályozni, és nem is komfortos, ha ott van mögötted egy többtonnás acél cucc.

De a lényeg nem is ez, hanem hogy így már a sokadik évet, telet végignyomva tökéletesen látom, hogy az autósok jó arcok. Oké, persze akkor is elsőbbséget adok, ha nem is járna nekik sokszor, de ezt ugyanúgy visszakapom, mikor beengednek, behúzódnak, lehúzódnak. Megköszönöm, megköszönik, korrekt deal.

Olvasom a sok öntudatos bringást a neten, a sok agresszív autóst, ahol mindenki előadja magát, hogy hogy taposná le a bringásokat, meg azok hogy vernék szarrá az autósokat. Ostobaság. Mi mindannyian csak közlekedni szeretnénk, és nem egymás ellenségei vagyunk.

A mi közös ellenségünk az a városvezetés, ami szopatja az autósokat, és szopatja a bicikliseket azzal, hogy feltúrja az utat, ahol nem történik semmi hónapokig, ahogy belekényszeríti az autóst a dugóba, engem meg abba, hogy életveszélyben közlekedjek nap, mint nap.

Mert ha valaki egy gépjárműben elront valamit, akkor maximum megkarcolódik a fényezés, de én meghalok, megnyomorodok, és persze ugyanígy vissza. Számtalanszor követtem már el óriási faszságokat az utakon, és természetesen ők is, de szerencsére még sose volt semmi egy-két könnyebb baleseten, motorháztetőn átcsúszáson kívül.

Ami a legszebb az egészben, hogy a legkorrektebb arcok azok akik csilliárdokat érő kocsikban ülnek. A nagy audisok, terepjárósok, bálnamercisek, kopasz arcok a bömösben. Szinte mindig megvan részükről az odafigyelés, és rendszeresen kirakják a vészvillogót, megköszönve azt, ha elengedem őket egy kétes szituban, például ha lehúzódok a lehetetlenül szűk egyirányú utcákban két parkoló kocsi közé, hagyva őket, hadd suhanjanak kedvükre. Gyorsabbak, erősebbek, nagyobbak, hát miért ne?

Viszont ugyanúgy beengednek, ha én kerülök trébe, ha hopp hirtelen jön egy váratlan sávmegszűnés, nem dudálnak, ha behúzok középre egy kátyú elől, megtartják a korrekt követési távolságot, nem dudálnak le akkor sem, amikor látom, hogy miattam mennek sokkal lassabban, mint lehetne. Egy ember, aki elérte azt, hogy egy jó kocsiba üljön, nemfog nekiállni velem szívózni, mert gondolom tudja, hogy nem jókedvemből szopatom magam, meg őket a szakadó hóban.

Nem nekem akar bizonyítani egy tízmilliós kocsiból mert már bizonyított eleget máshol. És gyakorlatilag ugyanez igaz a taxisokra vagy sofőrökre. Nyilván tudom, hogy nem jókedvéből bassza ki a vészvillogót egy áruszállító furgon a kiskörúton a bicikliúton, hanem azért, mert csak végzi a munkáját. Lelassítok, körbenézek, meg se kell állni, előbb-utóbb úgy is beenged valaki, én meg nem ugatok nekik, hiszen tudom, hogy az egész szituáció abszurd.

A gond nem is velük van, hanem azokkal az öreg tatákkal és hétvégi sofőrökkel, akik azt hiszik, hogy az út csakis az övék. Akik ahogy beülnek a szuzuba vagy a daewooba, fejükbe húzzák a kalapot és meg vannak győződve róla, hogy ők az utak királyai. Kétezer kiló vas mögül. Akik lehúzott ablaknál kurvaanyáznak, de csak merednek előre, ha utolérem őket a lámpánál és bekopogok, hogy tisztázzuk a helyzetet.

De ennél is nagyobb baj van az öntudatos kerékpárossal. Aki azt hiszi, hogy nyugodtan csoroghat a sáv közepén a körúton zenét hallgatva. Aki integetve anyázik, ha megelőzi őt egy busz, aki csalinkázik bebaszva hazafelé, és aki utána a monitor biztonsága mögül nekiáll szítani a hangulatot. Ezeket legszívesebben leütném.

És ahogy jön a jó idő ezek lesznek többségben, belekavarva az én levesembe, mert miattuk fognak utálni engem is azok az autósok, akiké igazából az út. Persze nem gondolom, hogy vendég vagyok Budapest útjain. Ugyanolyan jogom van közlekedni, mint bárki másnak, csak éppen tisztában kell lenni a korlátaimmal, lehetőségeimmel, és azzal, hogy hogy viselkedhetek egy tizenöt kilós kerékpárral ott, ahol mások tonnákkal szálnak be a buliba.

A legjobb az egészben, hogy szerintem az összes "téli biciklista" hasonlóan gondolkodik. Volt már olyan, hogy láttam egy lerobbant autót az út közepén, amit a vezetője akart egyedül letolni a szakadó hóban persze nulla eredménnyel. Arra kerekeztem, egy pillanat alatt ledobtam a kerót a járdára, berohantam segíteni, de akkor már ott volt egy ugyanilyen bringás arc, és két perc múlva még kettő, miközben az autósok mögötte ültek és vártak.

Valószínűleg nekem se lett volna kedvem kiszállni a melegből, felvenni a kabátot stb. de mi megoldottuk pik-pak. Feltoltuk a járdára, és mire kiszállt volna az arc, hogy megköszönje, már ott se volt senki. Dráma volt? Igen. Mennyiből állt megoldani? Semmiből. És ez a lényeg.

Társak vagyunk az utakon, és úgy is kell viselkednünk. Nem egymással harcolva, hanem egymást tisztelve.