Először is, akik némileg már ismernek, azoknak leszögezném, hogy nem minden narancs színű Swift sofőrje idióta baromállat. Szegény autó nem tehet róla. Na de hogy a lényegre térjek, György összefutott egy ilyen hülyegyerekkel, akit nem túl magas intelligenciával áldott meg az Isten. De ő nem hagyta annyiban, a következő pirosnál előkotorta a fa testápolót is.
Egy rövid történetet szeretnék veletek megosztani, ami ugyan nem ma történt velem (hanem tavaly decemberben), de úgy godolom, hogy tanulságmentessége ellenére érdemes megosztanom veletek. Mint már említettem tavaly decemberben történt az eset, mikoris este kilenc felé épp az Árpád útról fordultam balra a Váci útra, amikor föltűnt a tükörben egy spéci jégkék izzós autócsoda, majd a közelembe érve fölkapcsolta a reflektort.
Nem mentem éppenséggel lassan, de természetesen lehúzódtam a belső sávból indexelés közepette. Erre a rejtélyes ismeretlen különösen reagált, ugyanis pár centire a hátsó lökhárítómtól követtett a sávváltás után is. Nem volt mit tenni, egyre lejjebb húzódtam, lévén picit zavart, a hátulról jövő jégkék fényár, a "befékezést" pedig undorító szokásnak tartom, mert véleményem szerint semmi nem jogosítja föl az autóst arra, hogy szándékosan veszélyeztesse autóstársa testi épségét, illetve annak autójában utazókét (erre még visszatérek). Végül szinte állóra lassítottam (gázelvétellel) a legszélső sávban, és folyamatosan indexeltem jobbra. Körülbelül 30-cal haladhattam, amikor kivágott mögülem az 1.3as csili-vili Suzuki Swift (ekkor láttam, hogy milyen autó), majd közvetlenül elém vágott és füstölő kerekekkel NULLÁRA! fékezett, én meg körülbelül 1mm-re állhattam meg mögötte.
Ezután ő a gázra taposott és visító kerekekkel próbált elillanni. Vesztére ez a manőver nálam erősen veszélyeztetésnek minősült, így azonnal elfelejtettem eredeti uticélomat a Duna Plázát (késtem is a bowlingmeccsről), mert úgy gondoltam, hogy ezt el kellene magyaráznom neki is. Szerencsére nem veszítettem szem elől és a Dagály utcai piros lámpánál sikerült is utolérnem a gyönyörű narancssárga, lexuslámpás Swiftet.
Ott állt, és rám várrt a középső sávban, hát én nem szalasztottam el az alkalmat; gyorsan keresztbe álltam elé, kiszálltam, miután a kezembe kaparíntottam az ülésem alatt lévő fa dorongot (gondoltam sosem lehet tudni, h mikor kerülök össze valami agresszív állattal, aki ki akar rángatni, hátha jó lesz valamire...) és kegyetlen üvöltözés közepette megindultam az autója felé. Ekkor láttam, hogy a "nagymenő" egy 17-18 éves, kb. 60 kilós fiú, akinek az arcán olyan félelem ült, amit én még emberen nem láttam. Annyira megijedt, hogy elsőre az 1est sem találta, majd, amikor végre meglett, akkor csikorgó alászedett kerekekkel került ki, és hajtott át a szerencséjére éppen sárgára váltó lámpán.
Tudom, hogy nem az én dolgom lenne móresre tanítani az efféle embereket, de azthiszem, hogy a végtelenségig tűrni sem szabad. Miután elhajtott a srác, annyira jókedvre derültem. Az járt az eszemben, hogy vajon megpróbálja majd legközelebb is? Nem hinném. Elégedett voltam, azthiszem eddig ő volt a legjobb (egyetlen) diákom:). Mentségemre szóljon, hogy ezt valószínűleg nemsokunk tolerálta volna, a magánórával pedig senkit sem sodortam veszélybe, ez nálam a legfontosabb törvény, ha autóba ülök. Egyébként sajnálatos, hogy a rendszámát nem jegyeztem meg, akkor, ott nem arra koncentráltam.
Az utolsó 100 komment: