PR sztorija azokról a vezetőkről szól akik minden félelem nélkül, teljes magabiztossággal közlekednek és fogalmuk sincs arról, hogy mikor követnek el szabálytalanságot.

Ma este héttől pedig blogtali, függőknek kötelező!

Nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik nagy nyugalommal, de teljesen szabálytalanul közlekednek az utakon. Reggelente elég gyakran kifogom az öreget, aki szintén haláli nyugalommal kifordul elém a háza udvaráról úgy, hogy határozottan fékeznem kell, majd a legnagyobb természetességgel ballag az út közepén hússzal, nem zavartatva magát a kürtöléstől és villogástól.

A szűk utcában kikerülni nem tudom, így elkísérem az elágazóig. Ezután érkezem a főútvonalhoz, ahova szemből is becsatlakozik egy mellékút. Itt az alárendelt úton közlekedők közül, a helyi rutin szerint nem annak van elsőbbsége, aki egyenesen áthalad a főúton, hanem annak, aki rákanyarodik a főútra, keresztezve az egyenesen tovahaladni szándékozó útját. Kérdő gesztikulációmra válaszul hevesen mutogatják, hogy ez a főút, amire ők ráhajtottak, én meg a mellékúton állok.

Hasonló eset volt az amikor, egymással szemben állva vártuk, hogy felhajthassunk a főútra. Én jobbra kisívben STOP táblával, a szemben levő ugyanarra amerre én szerettem volna menni, elsőbbségadás kötelezővel. Az előttem elhaladó nyerges vontató után rögtön kifordultam jobbra kis ívben. Szemem sarkából láttam, hogy a szemben álló eltűnt. Nem sokáig kellett tűnődnöm, hogy hova lett, mert mint kiderült, már régen kihajtott, és a forgalomtól elzárt, felcsíkozott útrészen haladt, a kamion mellett, majd engem alaposan megijesztve, bevágódott elém.

A sors úgy hozta, hogy pár perc múlva volt alkalmam megkérdezni a vezetőtől, hogy nem fél-e, attól, hogy valami idegesebb ember betöri az orrát. Benyúlva az autóba, megvillantott egy szamuráj kardot, és közölte, hogy azért hordja magával a barátját. Veszett világunkban az ilyesmi nem meglepő, az azonban, már furcsább, hogy tíz kollegámból nyolc szerint az elsőbbségadás kötelező veri a STOP táblát, tehát nem nekem lett volna elsőbbségem. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy hallottak-e már a kis, és nagy ívű kanyarodás szabályairól, akkor csak a vállukat vonogatták.

Az egyik lelkiismeretes illető megkérdezte rendőr cimboráját, aki szintén azt a vélemény osztotta, hogy az álló gépjárművek esetében, az hajthat fel elsőként a főútra, akinek nem STOP táblája van. Próbálva meggyőzni a kollegákat, megkérdeztem, hogy ismeretlen helyen, sötétben, honnét tudják, kinek milyen táblája van, de erre morogva feloszlott a gyűlés.

A rendőrről pedig annyit, hogy kiálltak a jeges úton, a STOP táblához. A mellékút eléggé meredeken csatlakozott be, így aki a STOP vonalról próbált meg elindulni, az hosszas kapartatás után rájött arra, hogy csak akkor bír kifordulni, ha a kocsit visszaengedve, lendületből hajt ki a főútra, ahol a biztos urak vigyorogva megállították, és megbüntették őket, mert nem álltak meg a STOP vonalnál.

Régen szerettem vezetni, de ma már nem, mert mintha most valahogy több bolond lenne az utakon, és az a legszörnyűbb, hogy még büszkék is arra, hogy szabályismeret nélkül milyen nagyszerűen boldogulnak.