Évek óta tervezgetik a használatarányos útdíj elektronikus rendszerének bevezetését nálunk és külföldön sok országban is, István e témában osztja meg veletek a véleményét és ötleteit.

A közút ugyanolyan közmű (kéne legyen), mint bármelyik másik. Rendelkezésre áll használat céljából, ezért lehet rendelkezésre állási díjat szedni. Használatkor pedig lehet érte használati díjat szedni.

Ezek a díjak felvehetnek nullától a beszedhetőig bármilyen értéket. De a legtöbb közműnél (az út kivételével talán már az összesnél) ki is alakult már, mennyit kell fizetnünk azért, hogy bármikor használhatjuk, és mennyit azért, ha ténylegesen használjuk. Az előbbi időarányos, az utóbbi használatarányos. Ez nem csak logikus, de működőképes is. És valóban illeszkedik is a valósághoz. Ha nem is a konkrét, állandóan változó díjak tekintetében, de struktúrájában mindenképpen.

De mi van az utakkal? Először is csak autópályáért kell fizetnünk. Ráadásul időarányos rendelkezésre állási díjat. Egyik sem tűnik logikusnak. Gondoljuk csak végig. Elkészül egy út, került valamibe. Az üzemeltetése megint csak kerül valamibe. A használatáért vagy szednek díjat, vagy nem. Ez így eddig az egésznek csupán a „pénzügyi mérlegét” adja.

Hogy valójában mit ér, az meg a használatával arányos, hiszen azért építették, hogy használják. A használata segítségével termelik meg azokat a közpénzeket, melyekből épült. Ha a kutya sem használja, nem ér semmit, kidobott pénz volt az egész. Ha sokan használják, érdemes volt rá költeni.

Próbáljuk meg most egymáshoz kapcsolni a pénzügyi mérleget és a hasznosságot. Mérjük meg (egy sima gondolatkísérlet keretében), hogy egy adott útszakasz (bekötőút, autópálya, stb.) a költségeihez képest mennyit teljesít abból, amire építették? A mért mennyiség lehetne a rajta egységnyi idő alatt megtett tonna-, vagy utaskilométer. Vagy egységesítve mindent, egyszerűen csak a rajta elfüstölt üzemanyag mennyisége. Sőt értéke, hiszen így már a ráfordítási költségekkel megegyező mértékegységű mennyiségekkel dolgozhatunk, tehát mértékegység nélküli, egyszerű, egységes arányossági mutatókat képezhetünk, melyek két számmal megmutatják minden út „hasznosságát".

Minden útszakaszhoz rendelhetünk két számot, egyik a rajta időegység alatt elfüstölt üzemanyag értéke osztva a bekerülési költséggel, a másik pedig ugyanezen érték osztva az üzemeltetési költséggel. Fogjuk a térképet, az utakat elágazások közötti szakaszokra osztjuk. Megtudjuk, illetve megmérjük minden egyes szakasz költségeit illetve forgalmát, majd kiszámolva a két arányszámot minden útra ráírjuk azokat. Hála Istennek gondolatkísérletről van szó, úgyhogy már kész is vagyunk.

Van egy térképünk Magyarország összes útszakaszával, mindegyikhez rendelt két arányszámmal, melyek a költségeikhez képesti hasznosulásukat mutatja.

Hogyan működtessük ezt az egész úthálózatot pénzügyileg? A teljes ingyenességtől (azaz a teljesen közpénzből fizetettől) a teljes költséget díjakból fedezőn át a profitot termelő (a költségeknél is több díjat szedő) megoldásokig terjedhet a skála.

Most jön a filozófia: milyen alapon döntsünk? Ne szedjünk díjat semmiért? Mert végül is az egész úthálózat egy mindenki által többé-kevésbé, közvetlenül vagy közvetve használt olyan infrastruktúra, melyet nagyjából arányosnak, igazságosnak tekinthető csak közpénzekből finanszírozni!? (Azért itt a „többé-kevésbé” kezelésének nem kis jelentősége van.)

De mi van, ha ezzel a módszerrel nem lehet a szükséges színvonalú úthálózatot előteremteni, működtetni? Akkor ugye vagy nem lesz megfelelő színvonalú úthálózatunk, vagy díjakat kell bevezetni. Rendben van, díjakat kell fizettetni.

Milyen alapon? Úgy-e, ahogy az jelenleg folyik? Vagyis olyan alapon, mint amilyen alapon gyakorlatilag minden történik ebben az országban: ahogy a legkönnyebb (mármint azoknak, akiknek ez az egész a feladatukat képezi)? Vagy vegyük figyelembe a korszerű eszközök adta lehetőségeket, meg az immár (legalábbis gondolatban) előttünk fekvő részletes úthasznosulási mutatókat tartalmazó térképet, és gondolkozzunk el, hogy vajon a jó hasznosulású, vagy a kevésbé hasznosuló utak után szedjünk-e díjakat? Indokolható lenne például olyan „filozófia”, mely szerint a hasznosabb utak legyenek ingyenesek, a kevésbé hasznosulókért fizessenek a használóik. De lehetne ennek akár a fordítottja is, vagy bármi más.

Mindegy, csak ne ez legyen. Ez a dög unalmas „ahogy a legkönnyebb” az ezért felelőseknek, az ebből élőknek. És lehet tippelni, vajon melyik fajta út mutatói jobbak? Az irgalmatlan forgalmat bonyolító, de nagyon drága autópályáké, vagy a járművet ritkán látó, de nem éppen fillérekbe kerülő bekötő-, és egyéb utaké?

Lehetne és kéne gondolkodni, majd cselekedni. Én úgy hallottam, valamelyik Benelux államban már a használattal arányos adót kell fizetni az autók után. Az is egy megoldás. (Erről mindjárt az üzemanyagárba épített adó ugrik be, mint a legegyszerűbb, és így legolcsóbb megoldás.)

A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy tőlünk nyugatra hamarabb megtalálják és bevezetik a jó megoldásokat. Amik aztán lassan begyűrűznek hozzánk is.

Gyorsítanunk kéne ezen! Sőt, akár előznünk is lehetne!