Tényleg jobb lett-e a közlekedési morál az objektív felelősség bevezetése óta és tényleg azokat büntetik-e meg, akik megérdemlik? Méltányos-e egyáltalán büntetések a mértéke? Frigyesmester posztjának köszönhetően ma biztos meg fog állni sok munkahelyen az élet, mert végigolvasni sem két perc, de biztos vitaindító lesz, hiszen rávilágít néhány pontra, ami miatt szerinte nem korrekt ez a módszer sem.

Tudom, hogy senki nem szereti a hosszú értekezéseket –pláne a jogi csűrés-csavarást-, de attól még van olyan dolog, amiben nem lehet röviden elmondani a lényeget. A közúti közlekedés anomáliáit, illetve annak egy részterületét megpróbáltam némileg jogászkodva megközelíteni. És néha igencsak furcsa, megdöbbentő, vagy épp aggodalomra okot adó eredmények lettek belőle. Persze, könnyű azt mondani, hogy „nem kell gyorsan hajtani” és a többi – csak épp egyszer kerüljön olyan helyzetbe az autós, az ember, hogy elmeszelik ártatlanul; akkor majd másképp fogja látni a világot!

 

A közlekedési morálunk olyan, amilyen. Akárcsak a jogállami és a joggyakorlati morálunk is. Nincs mit cifrázni ezen, mind a kettő tekintetében enyhén szólva messze vagyunk a kívánt nívó alatt. De amikor a kettő együtt és együttesen lép úgy kölcsönhatásban, hogy valamilyen szinten a jogbiztonságot és a jogállamiságot szünteti meg az életünk egy apró részletében, az bizony már mellbevágó egy szabadságára igencsak érzékeny, és a demokráciához alapvetően ragaszkodó európai nemzet és egyén esetében.

 

Valljuk be: az objektív felelősség elvének bevezetése előtti állapot egy nonszesz volt. Az, amikor a közlekedési szabályszegők 90%-a megúszta büntetlenül a szabály áthágását, ha nem érték tetten. Gondolok itt a traffipaxok és a térfigyelő kamerák által rögzített felvételekre, és azok alapján utólag indított eljárások végkimenetelére. Mert a végkifejlet az volt, hogy az esetek 99%-ában az autó üzembentartója úgy nyilatkozott, hogy „a járművet nem én, hanem közeli hozzátartozóm vezette – akire nézve nem vagyok kötelezhető terhelő vallomást tenni”. És a rendőrség bizony ilyenkor szankció nélkül megszüntette az eljárást. De aztán jött Kondorossy államtitkár az IRM-től, és megszületett az objektív felelősség elve. Ami azt jelenti a közlekedési szabályszegések esetében, hogy első körben a gépjármű üzembentartója szankcionálandó az adott gépjárművel elkövetett közlekedésrendészeti szabályszegésért, és csak a jogszabályban meghatározott esetekben mentesül a szankció alól. És tulajdonképp itt kezdődik a jogállam vége hazánkban a közlekedésrendészetben.

 

 

Na nem azzal, hogy bevezetésre került az objektív felelősség elve, hanem azzal, ahogy történt. Ugyanis a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 21/A§ (1)-(2) bekezdése taxatíve felsorolja azon eseteket, amikor a gépjármű üzembentartója mentesülhet a szankció alól – ezeket pedig eléggé szűkre szabta a jogszabály, illetve a jogalkotó. Ugyanis csak és kizárólag abban az esetben mentesülhet az üzembentartó a szankció alól, ha a gépjármű jogellenesen került ki a birtokából, és ez ügyben a bírságot kiszabó határozat előtt kezdeményezte a megfelelő hatósági eljárást; vagy ha nevén nevezi az adott szabályszegés elkövetőjét, és a nevén nevezett szabályszegő mindezt írásban be is ismeri. Ennyi a lehetőség, nem több. Abszurd, mert a jogszabály ÍGY semmilyen szín alatt nem ismeri a vis maior miatti szabályszegést. Extrém helyzetben mondjuk minden további nélkül meg kell (!) büntetnie a sofőrt tilosban parkolásért, akkor is, ha mondjuk azért állt meg a megállni tilos tábla hatálya alatt, mert épp szívrohamot kapott, és még az utolsó erejét összeszedve lehúzódott az útról. De ugyanez vonatkozhat arra is, amikor műszaki ok miatt kénytelen szabálytalanul megállni – legyen az defekt (épp elég utcában és úton szokott lenni szétszórva üvegszilánk), vagy bármilyen más motorikus hiba; netán elfogyott az üzemanyag). Vagy a tilosban parkolás eseténél maradva, ha közúti baleset esetén az arra haladó autós megáll ahol, és ahogy tud, azért, hogy jogszabályi kötelességének is eleget téve elsősegélyben részesítse a sérültet, és a mentők, tűzoltók kiérkezéséig segítsen a mentésben. Vagy mondjuk gyorshajtásért, ha a sofőr épp azért nyomja tövig a gázt, mert a hátsó ülésen épp szülni készül az áldott állapotban lévő kismama. Tudom, hogy abszolút abszurd, de ettől mindez még így van.

 

És innentől kezdve még veszélyesebb fordulatot vesz azok története, akik a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság Közigazgatási Hatósági Szolgálatának borítékját megkapják. Ugyanis a jogszabály szerint azzal, hogy a szankció alóli mentesülésre mindössze az előbb nevesített két esetet engedi –azt is feltételes módban (!)-, tulajdonképp maga a jogszabály fosztja meg a közigazgatási eljárás alá vont üzembentartót attól, hogy az ártatlanság vélelmének magasztos jogelvével is élve ellenbizonyítást merészeljen előterjeszteni. Vagyis: eleve a jogszabály tiltja meg az üzembentartónak azt, hogy azt merészelje mondani, hogy „elnézést, de amit a rendőrség állít, az nem történt meg”. Például még a sorozatgyilkosoknak, a kábeltolvajoknak, a sikkaszóknak, a bolti tolvajnak, és a tettleges garázdának is engedi a törvény az ellenbizonyítás jogintézményét az ártatlanság vélelmével együtt – de egy közlekedésrendészeti szabályszegés esetében kizárja azt, hogy az eljárás alá vont üzembentartó ellenbizonyítást terjesszen elő a vele szemben megfogalmazott váddal szemben. Például megtörténhet olyan eset, hogy egy „tizenkettő egy tucat” autóról (ezzel nem leszólni akarok egy autómárkát sem, de bőven vannak tömegesen használt autómárkák és típusok) lelopják a rendszámtáblákat, majd egy pontosan ugyanolyan típusú és színű autóra ráteszik – és azzal követik el a valamilyen képalkotó berendezéssel dokumentált közlekedésrendészeti szabályszegést. És ilyenkor is az adott rendszámhoz tartozó gépjármű üzemben tartója lesz a bűnösnek kimondott, és szankcióval sújtott. Különösen akkor abszurd egy ilyen helyzet, ha netán a rendszám valódi tulajdonosa észre sem veszi a lelopást – és netán még vissza is került a rendszámtábla oda, ahonnan lelopták/kölcsönvették. És az autó – egyúttal a rendszám – tulajdonosa semmit nem vesz észre belőle. Utána pedig szájkaratézhat, ahogy akar – márpedig bűnös. Még ha a rendszámlopást netán tudná bizonyítani, akkor sem mentesül a szankció alól; mert a jogszabály kifejezetten a gépjármű jogellenes módon történt használatból való kikerülését nevesíti tételesen; és nem a rendszámét. Na igen… szép az élet. Vajon hány autóst érhetett ilyen végett kellemetlen és drága meglepetés eddig?

 

De ezen túlmenően még veszélyesebb a helyzet. Ugyanis mivel a vonatkozó jogszabály KIZÁR minden általa felsorolt mentesítő körülményen kívül minden egyéb mentesítő körülményt, ez által a rendőrség által megfogalmazott tényállás egyben már az eldöntött ítélet – anélkül, hogy a rendőrségnek, mint a szabályszegéssel vádolónak bármit és bárhogy kellene bizonyítani; illetve anélkül, hogy az eljárás alá vont gépjármű üzembentartót megilletni az ártatlanság vélelme, illetve a védelemhez, illetve az ellenbizonyításhoz való jog. Gyorshajtás esetén hiába mondja azt, hogy „kérem, én nemhogy nem is mentem annyival, de nem is léptem át a megengedett sebességhatárt”. Netán hiába van rá egy, kettő, három, netán négy tanúja az autó utasai közül arra, hogy az autó sebességmérőjének mutatója bizony a közelébe sem járt a sebességhatárnak; netán videófelvétel az útról és ez által annak sebességéről, részletkérdésnek számít, mert a jogszabály kizárja az ellenbizonyítás lehetőségét, mint mentesítő körülményt.

 

Amikor bevezetésre került az objektív felelősség elve, egyrészt csökkent a halálos közúti balesetek, és a közlekedésrendészeti szabályszegések száma; másrészt növekedett az államháztartás bírságbevétele. Ezt az akkori ellenzék, a mai kormányzópárt úgy nevezte, hogy „pénzbehajtás”. Valójában az igazi pénzbehajtás csak most folyik igazán, és elementáris erővel. Százszámra lehet hallani arról, hogy a rend derék éber őrei milyen sündörgés keretében vadásszák a gyorshajtókat, szó szerint bozótharc keretében, mindenféle bokrok és tereptárgyak mögött lapulva, hogy igen drága fotókat készítsenek. És teljesen mindegy, hogy például az adott útszakaszon a sebességkorlátozás teljesen értelmetlen, vagy netán egy útfelújítás befejezése után úgymond kint felejtett sebességkorlátozó tábla mögül lesipuskáznak. Vagy épp egy olyan sebességkorlátozó táblánál, mely hatálya mindössze 10-20 méter. Na igen, nagyon magas a profitrátája a kamerázásoknak, és a stoptáblák őrzésének is. Abban a helyzetben ahol az eljárás alá vontat nem illeti meg sem az ártatlanság vélelme, sem az ellenbizonyítás joga, ott bizony a vádló hatóság azt és úgy állít, ahogy akar – mert a jogszabálynak köszönhetően a megfogalmazott vádja egyben az eleve eldöntött ítélet. És bizony tudnak születni ezekből a sündörgő lesifotózásokból igencsak meglepő, és furcsa fotók – melyek egyrészt a vádítélet alapját képezik, másrészt fájdalmasan drága tud lenni az áldozatnak. Például, újabban mindössze egy fotót produkál a hatóság a szabályszegés bizonyítékaként. Egy fotó pedig az adott pillanat statikus módon történő képi rögzítése. Így több fotóról már eleve szó sem lehet – így még véletlenül sem bocsátanak az üzembentartó rendelkezésére olyan fotókat (többes szám!) a gyorshajtásról, ahol ugyanazok a tereptárgyak látszanának. Ügyes, mert ha mondjuk, két traffipaxos felvételen rajta lennének ugyanazok a tereptárgyak, akkor a tereptárgyakhoz képest bekövetkezett pozícióváltozás, a fotókon lévő időkód közötti különbség alapján lehetne (átlag)sebességet számolnia az üzembentartónak (pláne, ha netán az időpont másodperc pontossággal szerepel a fotón). Csakhogy egy ilyen lehetőség bizony kockázati tényező a vád számára, és lehetőség az üzembentartó számára az ellenbizonyításra – ha a számított átlagsebesség „inkompatibilis” a közölt sebesség értékével. És nem is beszélve olyan esetekről, amelyek akár az extremelitás esetébe is tartozhatnának – mint például napnyugta előtt negyedórával készített éjszakai felvétel, borult és esős időben árnyékokkal fotózott gyorshajtás, netán verőfényes napsütésben árnyék nélküli fotók. Ennél is „jobb” az, amikor vagy nem látszik az autó rendszáma a traffipaxos fotón- vagy valami oknál fogva nem az autón látszik (hanem valahol máshol, pl. visszatükröződésen – néha úgy, hogy azt sem lehet a fotó alapján megmondani, hogy minek a visszatükröződésén). Vagy netán a traffipaxos fotón mindössze csak az autó rendszáma, és egyik fényszórója látszik (ráadásul homályosan), és szó szerint semmi több – és ez alapján tekinti bizonyítottnak a hatóság, hogy a szabályszegés OTT és AKKOR történt, ahol és amikor a szankcionáló hatóság állítása szerint. A cifrább eset az, amikor a látható fényszóró valahogy még nem is hasonlít az autó típusának megfelelő fényszóróhoz. De az is „különszám”, amikor a traffipaxos fotóról hiányzik a GPS koordináta – és ez fokozható azzal, hogy úgy készül fotó az úgymond gyorshajtó autóról, hogy a fotó alapján a helyszín egyértelműen be sem azonosítható. Vagy épp a fotót mutató internetes oldal azon linkje, mely a szabályszegés helyszínét mutatná meg, azon oldalon lévő térkép egy teljesen más helyszínt mutat. Netán a fotón szereplő karaktersorozatokról meg sem lehet mondani, hogy mi mit jelent. Vagy netán olyan gyalázatosan rossz minőségű és miniatűr fotók, melyeket, ha pixelszintig nagyít ki a delikvens, az autóból akkor is csak egy körömnyi digitális paca látszik. És e körömnyi digitális paca alapján nemhogy eldöntött tényként állítja a rendőrség a szabályszegés tényét, de szankcionálja is – kvázi jogerősen. Egyszóval: bármit állíthat szabadon a rendőrség, és bármit produkálhat; az eljárás alá vont üzembentartónak márpedig fizetnie kell, mert a jogszabály kizárja a vis maior alapján történő mentesülés lehetőségét, illetve az ellenbizonyítás jogintézményét is. Durva esetben a rendőrség megteheti/megtehetné azt is, hogy kiküld egy határozatot egy olyan autó üzembentartójának, mely hónapok óta meg sem mozdult (netán hónapok óta nem is létezik – legfeljebb darabokban), úgymond bizonyítékként mellékel az internetes elérhetőségen egy tájképet (mondjuk a tavaszi Himalájáról) – vagy épp egy hidegtálas csendéletet, netán egy aktfotót – a közlekedésrendészeti szabályszegés úgymond képi bizonyítékaként; az üzembentartónak márpedig fizetnie kell. Mert az 1988 évi I. törvény 21/A§ (1)-(2) bekezdése kizárja azt is, hogy bizonyítékkal szemben kifogást lehessen emelni, a megfogalmazott váddal szemben ellenbizonyítással lehessen élni. (A bekezdésben mondott példákra vonatkozó konkrét „esetfotókat” nem fogok publikálni – ugyanazon jogelv alapján, mely szerint az ügyvédet is köti a titoktartás.)

 

Végül a statisztika csúnya dolog, rossz kezekben végzetes. Például: vajon a közlekedésrendészeti szabályszegés bírságolások hogyan oszlanak meg a bírságolt üzembentartók által üzemeltetett gépjárművek típusa szerint. Vajon a traffipaxot kezelő rendőr azonos időben két gyorshajtó közül kit céloz be? Például az Audi A8-ast, vagy a Suzukit? Tartok tőle, hogy az utóbbit. Vagy netán ha tilosban parkolásról van szó, akkor vajon kit fog lencsevégre kapni a térfigyelő kamera? A „haveri boltosnak” szállítás közben szabálytalanul parkoló „dobozost”, a nagy és fekete merdzsót, netán a cezarátusi Audi A8-ast… vagy egy Suzukit? Tartok tőle, hogy az utóbbit – és csak az utóbbit. De van cifrább eset is, mely durvább példa a pénzbehajtásra – ami konkrét eset. A kérdés, hogy vajon hányan jártak már így. A történet úgy esett, hogy egy autót (történetesen szutyukit… pardon: Suzukit) gyorshajtás közben bemért a traffipax, csakhogy azon sebesség alatt, mely alapján közigazgatási eljárás lehetett volna a dologból. Így az üzembentartónak a rendőrség kiküldött egy felhívást, melyben felszólította az autó tulajdonosát hogy a szabálysértési eljárás lefolytatása érdekében a mellékelt adatlapon, büntetőjogi felelősség terhe mellett (!) nyilatkozzon arról, hogy az adott időben és helyen ki vezette az autóját. Csakhogy az autó tulajdonosa nem tudta megnevezni azt, hogy (a családon belül) konkrétan ki vezette ott és akkor az autót – az biztos, hogy nem ő; és ezt objektív és szubjektív bizonyítékokkal (tanúk, térfigyelők felvételei, stb.) tudta bizonyítani (vagyis: ő, személy szerint az adott időben máshol volt). Az autója, valamint a slusszkulcs és a forgalmi pedig a család lakhelyén volt – ami ráadásul egy másik város az üzembentartó tartózkodási helyéhez képest. Így iratbetekintést kért írásban, mondván, hogy szeretné látni a fotót, és a fotó megtekintése alapján az iratbetekintési eljárás során minden további nélkül megnevezi az autót akkor és ott vezető személyt. Mert hát a büntetőpontok tekintetében sem mindegy, hogy ki volt a gyorshajtó. Erre válaszul az illetékes rendőri szerv NEM BIZTOSÍTOTTA az iratbetekintést, hanem az üzembentartóval szemben szabálysértési eljárást folytatott le, mégpedig arra hivatkozva, hogy megtagadta az adatszolgáltatást – így az üzembentartót meg is bírságolták (adatszolgáltatás megtagadása) arra hivatkozva, hogy a felhívásban foglalt adatszolgáltatásnak nem tett eleget. És minő véletlen, pont annyira büntették meg, amennyi lett volna a gyorshajtás bírsága. Az már a hab a tortán, hogy a szabálysértési eljárás során az eljárás alá vontat az eljáró hatáság nem hallgatta meg, nem terjeszthetett elő bizonyítást – csak az „ítéletet” kapta kézhez. Ezekhez képest Bástya és Virág elvtársak is kezdő amatőrök voltak!

 

Egyszóval: az objektív felelősség annyira objektív a közlekedésrendészeti szabályszegésben, hogy kizárja még az ártatlanság vélelmét, az ellenbizonyítás jogát, a védelemhez való jogot – és statáriális bíráskodásra adott lehetőséget a vádat megfogalmazó közlekedésrendészet kezébe.

 

A történet lényege: amint autóba ültél, és vezetsz – máris bűnös vagy! Függetlenül attól, hogy mit tettél, vagy nem tettél. A sors, illetve a közlekedésrendészet informatikai rendszere és kameraerdeje szeszélye szerint –valamint a jogszabályainknak köszönhetően- pedig kérdés, hogy ki, mikor, miért és mennyi sarcról kap egy kellemetlen borítékot. Akár vétett szabályt, akár nem! Még akkor is, ha mindig a szuzukis a hibás, a bömös a bunkó, és hülye a posztoló…