Egy érdekes sofőrtípust elemez ki levelében Zoz, egy tipikus vasárnapi kalapos fajtát, aki a biztonság kedvéért inkább csak poroszkál, arra nem gondolva, hogy ezzel még inkább veszélyforrássá válhat, de legalábbis marha idegesítő.

Hetven bácsi az, aki a hétvégi családlátogatás során lakott területen kívülre tévedve a félelmetes 90-es tempó helyett következetesen a 70-et választja, majd ezt tartja tűzön-vízen és falvakon át, lakott területen is. Teszi ezt egészen addig, amíg el nem ér egy nagyvárost. Mivel ez láthatóan sűrűn lakott és félelmetes terület, tele suhancokkal és mindenféle szétbonyolított csomópontokkal, sebessége a fenemód biztonságos 40-re redukálódik. Mivel azonban az ördög nem alszik, egyéb óvintézkedések is bevezetésre kerülnek. Ilyen a már szokványos üres körforgalomba befelé megállás szigorú körülnézéssel, vagy a jóelőre besorolás 3km-rel a bal kanyar előtt a lehető legtöbbsávos körúton.

Ezeket a dolgokat már megszoktuk, van elég sáv, egyenes stb, türelmesen kivárjuk a sorunkat és elmegyünk mellette, lehet hogy épp telefonál, álmos, fáradt, másnapos, 100 éves, stb.

A mai reggelen viszont Hetven Úr egy új dimenzióba lépett.

Szokványos munkanap, Budapest, kicsit szélesebb védett út, bácsi nemszuzukiban (agilában :P), tartja a 40-et. Semmi gond, 1km és kanyarodunk el, nem pattogunk, kivárjuk. Sajnos Hetven bá' ugyanarra tart, amerre én. Érkezik a balos kanyar védett útról, forgalom egy szál se sehonnan. Főhősünk behúzódik közlépre, irányjelző ki, majd megáll és láthatóan forgolódik az ülésben.

Jól van, biztosan nem tudja, pontosan merre jár, mindegy, fél perc ide-vagy oda, ma úgyis nyugis napom lesz, ennyi késést tán elvisel a főnökség, ha csak ezen múlik. Kanyar abszolválva, immáron egy fekvőrendőrökkel tarkított jobbkezes övezetben haladunk. Emberünk rutinosan húzódik az út azon részére, ahol a rendőr hasán a legkisebb döccenéssel lehet átkelni, talán mégsem először jár erre. Következik a jobbkezes utca, emberünk a rendőr után még mindig gyorsít. Ó jaj, csatt-e lesz? Nem, szerencsére nincs csatt, de nem a főhősön múlt.

A jobbkezes utcákon szerencsésen átvezeti emberünket őrangyala, majd egy kicsit forgalmasabb védett útvonalon találjuk magunkat, sajnos továbbra is egyirányba tartva, mondanom sem kell, 40-nel. Az út nem túl széles, szemből biciklis érkezik, mögötte autók. Emberünk a felezővonalhoz tapadva halad tovább célja felé, így a szemből érkezőknek esélyük sincs kicsit áttáncolni a mi oldalunkra, hogy elhaladhassanak a kerékpáros mellett. Semmi gond, ez csak rutintalanság, meg a másokra való odafigyelés enyhe hiánya.

Kereszteződés következik, külön sávval a jobbra lekanyarodók részére.

Öröm gyúl kis lelkemben, elválni látszanak útjaink, irányjelző ki, én megyek jobbra, bácsi egyenesen... de nem. Miután jó suhanc módjára a kanyar előtt még 50-re gyorsítok, bácsi pedig megkésve bár, előre megfontoltnak látszó szándékkal mégis jobbra kezd tartani, bizony-bizony igen közel kerülünk egymáshoz. Semmi gond, nem is kellett satuznom, elfértünk. Irány tovább az úrvezetők mennyországa felé. Párszáz méter után ugyanilyen kereszteződés következik, ugyanúgy jobbra tartanék, de itt már rutinosan kicsit kivárva konstatálom, hogy emberünk ugyanúgy velem tart, de az előző jelenethez hasonlóan irányjelezve ugyan, de viszonylag későn és leginkább jobbra tekintés nélkül adja elő a performanszt.

Itt következik a darab csúcspontja, helyszíne pedig egy kereszteződés...

ahol sínek is vannak! Brrrr. Ide érzem, ahogy emberünk beleborzong az ördögi műtárgy látványába. Sínek! Villamos! Te jó ég, mi lesz itt?

Emberünk olyannyira el van foglalva a gonosz építőmérnökök alkotásával, hogy közben nem veszi észre, ez a kereszteződés bizony lámpás. Lámpás és egyszerű, mint a bot. Egy út, egy sín és egy lámpa... ha a lámpa zöld, mehetsz. Ennyi. De bizony az ördög, aki ezt megalkotta, bizonyára nem alszik, sokkal jobb lesz mindenkinek, ha megállunk és az autó orrát a sínek fölé dugva előrearaszolunk és jól megnézzük, jön-e egy elszabadult lángoló villamos... Nem, nem jön. Nosza előre az akciós csirkefarhátért, csapjunk a lusta kis lovacskák közé és Miszter Hetvenhez méltó módon a következő harmincas táblát magasról leszarva vágtassunk tovább, míg az őrangyalunk bírja!