Az alábbi történetet KuKori meséli el nekünk, mely több tanulsággal is szolgál. Nem lehetünk elég óvatosak akkor sem, mikor úgy érezzünk semmiféle veszély nem leselkedik ránk.

Egy kis történetet osztanék meg veletek real-time módban, arról, milyen egy baleset belülről szemlélve. Az autópályás poszt után jutott eszembe, hogy elmesélem nektek.

(nem, ez az autó nem az az autó)

November végén történt, hűvös idő volt már, de még nem tél. Carlos barátom hív, van két premier előtti jegye egy vadonatúj hollywood-i szuperprodukcióra, menjünk el, ő ott fog várni minket a mozi bejáratánál, Gergőnek már telefonált, nemsoká ott van értem. Mire jó, ha az ember egy mozimagazin munkatársa, nem igaz? Üdvözöltem a kiváló szervezést, mire letettem, Gergő meg is jelent új büszkeségével, a  Mégane-nal.

Már egy éve az övé, de tegnap ki lett fizetve a maradék hitel is a bank felé, mára 100%  privát tulajodon, kérem szépen! Egy kicsit tanakodtunk, majd azt a döntést hoztuk, hogy a legkisebb forgalom a festői szépségű Dobogókőn át vezető szerpentinen van, így időt spórolunk vele és legalább a táj is gyönyörű, mi baj lehet?

Elindultunk, a sebességhatárokat betartva kényelmesen suhantunk a szerpentin kezdetéig, Gergő mondja is: nézd, milyen lazán, negyedikben veszi az akadályokat a gép, hát nem remek ez a kétezres motor? Helyeslek, kényelmesen hátradőlve az első plüssfotelben élvezem a látképet és jóízűeket böfögök a kólámtól, ám egyszer csak valami furcsa billenést érzek. Ismerős volt az érzés, csak az anyós oldaláról nem volt elsőre egyértelmű, érzem, hogy megcsúszik a hátsó fertálya a francia csodának, aztán megint, de már erőteljesebben és az ellenkező irányba.

Én rápillantok ösztönösen Gergő arcára, érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, látom az önkéntelenül tátott szájat és azt a különös tekintetet, amikor szembesül az ember azzal, hogy képtelen irányítani a dolgokat és rádöbben, hogy mennyire kevés és szánalmas.

A kezei a perifériás látómezőmben tehetetlenül kapkodnak a kormányon, korrigálni próbál, egy hang nem hagyja el ajkait – ezt még realizálom. Nem is tudom, igazán hová koncentrálok, szólni nem vagyok képes, csak nézek üresen és érzem az elkerülhetetlen bajt, ez megrémíszt. A testem nem akar engedelmeskedni, az agyam kifagy (akkor nem tudtam miért, de mára talán sikerült összeállítanom).

A kocsi megperdül, tehetetlenül csúszik, a szemem sarkából észreveszem, hogy érzésre fénysebességgel közeledik egy vastag törzsű fa, követi az egész erdő, az autó immár megvadult állatként nyargal, irányíthatatlanul és kérlelhetetlenül, egyenesen felé. És nem tudok még megnyikkanni sem, de a fa máris könyörtelenül furakszik befelé az utastérbe, az ablak felém robban ezernyi szilánkjával, melyek beborítják arcomat, erre én elkapom. Közben hangosan felsír a fém, fájdalmasan nyöszörög miközben molekulái elemi erővel szakadnak el egymás kötéséből.

Ez az a hang, ami mindig itt kering a fejemben és neki köszönhetem, hogy sosem felejtem el bekötni az övemet, soha többé. Az ülések intim közelségbe tapadnak, a vezetőoldali már a kezemre nyomódik –mégsem érzem, pedig tudom, hogy nagyon fáj-, a tér szűkül, én meg ülök, mint egy fadarab és képtelen vagyok reagálni, elfogadom a végzetem. Csend. Olyan hirtelen, ahogy elkezdődött ez az egész szörnyű álom. Lebénulva ülök, sötét van, üres minden. Ekkor értettem meg a „halálos csend” kifejezést. (Akinek volt balesete, az ismeri, de aki nem, nekik nem is kívánom. Ez az a hang (hiánya), amit senkinek nem szabadna hallania.)

Még mindig a metsző a csend, ülünk, fejünk lóg előre, a biztonsági öv az ülésben marasztal bennünket, tekintetünk üveges, várjuk, mi történik. Ez már a halál? Nem, nem, valamit érzek, még élek, biztosan! Vagy csak ezt akarom hinni? Bizonytalanság. Aztán lassan visszatér a külvilág, érzek valami szagot, belenyilall a fájdalom a lábamba, csípni kezd az arcom, a bal kezem lüktet és valami a távolból sistereg, felébredek éberkóma-szerű állapotomból. Most már meg tudok mozdulni és első dolgom Gergőt megnézni, elsőre a teste tökéletesen épnek tűnik, ha eltekintünk a révedt tekintettől és attól a fehérségtől, amely hidegebb a hónál is. Megkérdezem bátortalan hangon: "jól vagy?" Nem válaszol, bár látom, a szája mondana valamit. Szarul néz ki, egyben van, de a kinézete mégis roppant ijesztő. Megpróbálom kiszabadítani magam a védelmező öv fogságából, áthajolok, megpaskolom az arcát, ismételem: "szólj már valamit, könyörgök, jól vagy?" Bizonytalan rebegés a válasz.

Ekkorra már próbálom az ajtót kinyitni, nem akarja, akad. Kirúgom, engednie kell a végtagjaimba tóduló adrenalin parancsának engedelmeskedő izomerőnek, kivágódik. Ekkor látom meg, hogy az autó kb. 15 fokos szögben lefelé áll orral és majdnem a semmibe lépnék, alattam tátongó mélység terül el. Óvatosan kimászok, a kocsi háta felé próbálom koncentrálni a mozgást. Amikor már a talajon állok, látom végre, hol is vagyunk. Az autó a fára van kifli alakban csavarodva, de előrefelé billenve egy 25 méteres völgy felé, az orrész lelóg már, a kerekek a lejtő tetején épphogy megindulva nyugszanak. A fa tart minket a helyünkön. Ekkor visszahajolok, hátulról próbálok Gergőnek segíteni, kikapcsolnám az övet, de ez sem egyszerű, a két ülés egymásra csúszott, az övcsat közöttük, alattuk van, a kézifékkar és az egész középső rész eltűnt, mégis sikerül kimatatnom valahogy, próbálom folyamatosan beszélve rávenni, segítsen nekem és magának, másszon ki a kocsiból az én felemen (másikon a fa), valahogy kikerül. Állunk remegő lábbal, néz rám és kérdez:

-Mi történt? Hogy kerülök ide? Te hogy kerülsz ide? Mi van a kocsival? Mi történt?

-Most törtük össze, moziba mentünk, nem emlékszel?

-Mikor? Hogy kerülsz ide? Mi történt?

-Ülj le, hozok segítséget.

Térerő nincs, kimegyek az útra, hallok egy autót, integetek neki. Megáll, a sofőrt ismerem látásból, ő is engem. Kérdezem, hogy tudna-e segíteni. Félreáll, odajön, nézi az autót, szörnyülködik, kérdezi Gergőt, de Ő továbbra is csak ismételgeti kérdéseit, mint egy elakadt lemez, tekintete semmitmondóan réved valami meghatározhatatlan irányba. Gergőt besegítjük a kocsiba, nagyon furcsa a mozgása, elindulunk, Ő továbbra is kérdezget, percenként, míg a kórházhoz nem érünk. Útközben megjelenik a térerő, hívom az apját, felvázolom röviden a szituációt és megkérem, hogy jöjjön a kórházba, amint tud.

A kórháznál már Gergőt látják el, mire megérkezik az öreg, kicsit részletesebben elmesélem neki, mi történt, ő közben megnézi a fiát, majd telefonál az autómentőnek, Gergő még mindig a kérdéseit mantrázza. Az apa szemében mély aggodalom, miközben fürkészi Gergő tekintetét, látja ő is, hogy ez így nagyon nincs rendben.

Gergő rövid távú memóriája 3-4 nap után helyreállni látszik, már nem kérdezget, de nem is emlékszik, csak az elindulás pillanataira. Én elmegyek megnézni az autót a Renault szervizbe, gyalázatos az állapota. A bal és a jobb oldala közt több, mint fél méter a hosszkülönbség, a tető olyan alakú, mint egy alpesi házé, 30-35 centiméterre púposodik csúcsosan a normál mérete fölé a „B”- oszlop fölött. A beltér csillog a milliónyi üvegszilánktól, az eltorzult szerkezetű ülések közt nincs hely, egymásra vannak szorulva, a padlólemez és a küszöb felgyűrődött, a lábtér egyenessége a múlté, olyan, mit a Balaton vihar idején. A burkolatok repedtek, sarasak, oldalablakok nincsenek, az ajtó külső és belső lemeze elvált egymástól. Gazdasági totálkár, állapítja meg a szakszerviz, majd rövid tanácskozás után a szülők a roncsot meghirdetik eladásra (hiszen a motor tökéletes, nem sérült és van még az elejéből és a hátuljából is hasznosítható, ép elem, bontásra tökéletes), jön egy ember, elviszi 700 ezerért az amúgy kb. 2 milliót érő autót, megígértetik vele, hogy szétbontja, ez többet ne kerüljön a forgalomba.

A kocsit felfedeztem az egyik használt autós oldalon, immár 1.1 millióért, kissé szépítve az állapotát, most nem tűnik annyira roncsnak a fotók alapján, ügyes fényképész, vagy kicsit rángatás a padon?

A kocsit láttam Budapesten a forgalomban, egy anyuka vitte vele a gyermekeit, láthatóan nem sejti az előéletét a "sérülésmentes, harmadikként használt, nemdohányzó orvosautónak".

A tanulságokat mindenki szűrje le magának. Részemről csak ennyi van: néha a megengedett kevés is túl sok és vannak emberek, akik a szarból is várat építenek…