Hiába nézted meg hirtelen a dátumot a sarokban, bár én sem szeretem túlzottan ezt a hűvös, nyirkos őszt, meg utána a telet sem igazán, de nem ugrottunk vissza április első napjára. Volt nekem biciklim tizenéves koromban, még ha olyan is, hogy szerintem váltót meg féket is csak viccből szerelt rá valami kínai kislány. Aztán nagyjából tizenhárom éven keresztül következett a lusta korszak gyakorlatilag nulla sporttal, egy idő után pedig meglett a jogsi, vettem autót, a vécére is kocsival jártam volna, ha elég nagy lett volna a bejárat. Ez sem segített abban, hogy önerőből többet mozogjak, lusta voltam, na. Tipikus autós, sőt, még a tipikusnál is jobban az, hisz több, mint öt éve elindítottam ezt a blogot is. Aztán valami történt júliusban: vettem egy kerékpárt.

Nem, nem az autó helyett, sok szempontból nem is tudnám azt kiváltani vele, inkább csak sporteszköznek. Persze nem csak a ház körül keringek vele körbe-körbe, az eddig megtett több száz kilométer alatt rendszeresen megfordultam forgalmasabb utakon, kerékpárúton, erdőben, meg sok más helyen is. Érdekes volt megtapasztalni a többi járművel és gyalogossal szembeni viszonyt bringás szemszögből úgy, hogy eddig legtöbbször a kormánykerék mögül éltem meg a különféle közlekedési szituációkat.

Az első és legfontosabb tapasztalatom, hogy az autósok túlnyomó többsége igenis normális volt velem, nem veszélyeztettek szándékosan. Voltak persze kivételek is, két keréken különösen oda kell rájuk figyelni, mert nincs körülöttem kasztni, nincs biztonsági öv meg légzsákok. Van egy könnyű kis sisak és ennyi. Az említett  kivételek többsége leginkább a KRESZ hiányos ismerete miatt adódott, méghozzá védett kerékpárúton. Volt például olyan, hogy a velem párhuzamosan, de szemből érkező autó épp rajtam keresztül szeretett volna balra bekanyarodni egy mellékutcába, amit épp kereszteztem. Mivel indexelt, lassított, naivan nem is feltételeztem, hogy ő azt gondolja, hogy nekem meg kéne állnom, végül dudálva húzott el a hátam mögött.

Olyan is volt, hogy a kerékpárutas kiegészítővel ellátott mackósajt táblát nem tudta értelmezni az autós, de ezeket nagyrészt azért lehet elég messziről látni és ha úgy fest, az autó nem fog megállni, akkor inkább én teszem, mint hogy elgázoltassam magam. A rakparton egyszer eléggé felszökött a pulzusom, mikor Anita - róla még később teszek említést - majdnem egy kocsi alatt végezte a Rákóczi és Petőfi híd közti bringaúton. Az az eset centiken múlott, fel is emeltem a hangom egy csöppet akkor. Nem is tudom mit nézett az a szerencsétlen, ott azért elég beláthatóak a kereszteződések.

Azt viszont kétlem, hogy egy BKV busz sofőrje ne lenne tisztában a KRESZ szabályokkal. Pedig olyan is megesett velem, hogy látta a buszvezető, hogy jövök a kerékpárúton, tudnia kellett, hogy elsőbbségem van, még a szemkontaktus is megvolt vele, aztán azzal a lendülettel pont leszarta, hogy én ott érkezem. Ő volt a nagyobb, meg a vért se neki kellett volna lemosnia a régi Ikarus lökhárítójáról.

Persze a gyalogosokat sem kell félteni, akiknek nem felel meg a másfél méterre lévő járda. Egy ilyen esetet mérgemben még facebookon is kipuffogtam magamból egy hónapja:

Tíz perce esett meg a Havanna-lakótelep szélében futó kerékpárúton. Kutyás néni bal sávban, kezében póráz, kutya legel a füvön. Jobb sávban áll egy félkegyelmű alkoholista szerencsétlenség. A következő párbeszéd esett meg közöttünk, miután 10 centit sem volt képes fél perc alatt elmozdulni és a füvön kellett kikerülnöm:
én: Köszönöm...
f.a.sz.: Semmi probléma!
én: Kerékpárút, egyébként.
f.a.sz. (utánam ordítva): Ésakkómiva'?!
Végül is megállhattam volna elmagyarázni a kerékpár és a kerékpárút összefüggését, de úgy ítéltem meg 0,782 másodperces elmélkedés után, hogy ha magától nem jött rá, akkor menthetetlen.

Itt sem ez a jellemző, aki az utamban van, többnyire tudja azt is, hogy rossz helyen császkál és arrébb áll, elnézést kér, ilyenkor nincs semmi vész. Van aztán egy csodálatos találmány a budai rakparton, a közös járda és kerékpárút. Jó időben, hétköznap délután voltam arra, tele volt turistákkal és bringásokkal is, elég durva akadálypálya. Sok helyen beszűkül, fák, trafóház, egyéb tereptárgyak teszik szinte lehetetlenné a közlekedést rajta a gyalogosokon túl is, nagyon nehéz a gyök kettővel pedálozó bicikliseket is előzni. Ultragáz.

És ha már eljutottam a tervezési-kivitelezési hibákhoz, nem csodálkozom, hogy sokan nem értik, miért térkövekből van kirakva sokhelyütt a bringaút. Nekem nem gáz, mert olyan bringám van, ami átmegy tökön-paszulyon, de aki országútival közlekedik ezeken, azt nem is értem, hogy nem rázza hányásig az ilyen út. Nem beszélve arról, mikor kiáll egy-egy kő vagy simán hiányzik és lyuk van a helyén. Baromi veszélyes.

Említettem Anitát kicsit fentebb, bringás körökben biztosan akadnak egy páran, akik ismerik, elég feltűnő jelenség (mögötte tekerni meg bónusz kardio edzés, a látvány önmagában is felnyomja a pulzust vagy ötvennel). Ő volt a legerősebb motivációm abban, hogy elkezdjek sportolni az év elejétől edzőteremben - na ez még nagyon nem látszik rajtam, de én legalább már érzem a hatását -, aztán az ő hatására döntöttem úgy, hogy veszek egy kerékpárt, ő segített kiválasztani a nekem megfelelőt, rengeteg mindent kaptam tőle a hasznos tanácsokkal kezdve kézzel fogható dolgokig. Úgyhogy itt a pár ezer autós és az ide tévedt bringások előtt is: Anita, köszönöm!

Mielőtt még valaki szóvá tenné, hogy a fenti képen az nem épp rendeltetésszerű használata egy országúti kerékpárnak, hozzátenném a dologhoz, hogy én csábítottam be őt az erdőbe egy fotózás erejéig. És hogy visszakanyarodjak kicsit a hülye autósokhoz, a fotó elkészülte után egy-két órával épp hazafelé tartott, amikor Budán, valahol nem messze az Egér úttól egy türelmetlen autós nekiment előzés közben, aztán kikerülve őt ott hagyta segítségnyújtás nélkül. Szerencsére csontja nem törött és már jobban van, de jó sok helyen lezúzta magát. Eléggé ijesztő ilyen hírt kapni, mikor nap mint nap tele vannak a híradások halálos biciklis gázolásokkal. És ezért is nagyon fontos a sisak, tényleg életet menthet, ennek ellenére arányaiban elég kevés biciklis fején látom.

De tegyük félre a horrort, van itt még olyan részlet, ami pozitív és azt mutatja, hogy a bringázás jó és ragadós. Van ennek a blognak egy másik szerkesztője, Don Blasius, aki az utóbbi másfél évben hathatós segítséget nyújtott nekem, mert az idő közben megsokasodott elfoglaltságaim miatt nem tudtam eleget törődni veletek, olvasókkal, kommentelőkkel. Na az utóbbi időben őt is magammal rángattam bringázni, leporolta a biciklijét és jött velem, amikor tudott. Ez persze inkább nekünk jó, nektek talán kevésbé, mert annyival kevesebb poszt került ki.

Itt épp a teljes szerkesztőség bringás geocaching túrán vett részt, Blasius épp megtalálta az elrejtett dobozt. Ha nem írnék több posztot, akkor pedig azóta kinyírt, mert kitettem ezt a jól sikerült mobilfotót (az első hármat egyébként legkedvencebb fotós barátom, Tyuki követte el, köszönet értük). A kesztyűt a halálom után is tagadni fogja, de amúgy a lányokat szereti és várja a helyes, komoly hölgyek jelentkezését, cím a szerkesztőségben. Na ezek után tuti kapok a fejemre!

Tudnám még folytatni, mert még ezernyi gondolat kering a fejemben, de hogy lassan végére érjek a témák közti csapongásnak: jó dolog látni több szemszögből, mi zavar az úton egy közlekedőt, legyen az autós vagy kerékpáros. Jó, hogy az a jellemző, hogy odafigyelnek rám akkor is, mikor puhatestűként vetem magam a gépek közé. Aki eddig, vagy épp csak az utóbbi években nem bringázott, az tegye meg, mert jó! Autósok, pattanjatok nyeregbe!